Muntag Andor: Ámósz próféta könyve (Budapest, 1978)

A történelem ura 9,7-10

dottakat: tud még mindig újat mondani. Azokat, akiket utolér a büntetés, így nevezi az ÜR: „népem vétkesei". Ebben az ismételten visszatérő „népem" megnevezésben valami nagyon fontosat kell felfedeznünk. Azt, hogy a nép Isten népe marad mindenestül, azokkal együtt, akik vétkeznek. Van valami eltörölhetetlen abban, hogy Isten népet teremtett magának. Ha a vétkesek is Isten népe maradnak, akkor nem az emberek magatartása határozza meg, hogy ki tartozik Isten népéhez, hanem egyedül Isten elhívása és cselekedete. Ámósz könyve az elejétől a végéig tanúskodik arról, hogy akikhez az ÜR prófétáját küldte, azok Isten népe. Ezt a próféta legkeményebb hangú prédikációjában se vonja kétségbe. Amit Ámósz támad és vitat, az ennek az elhívásnak a hamis értelmezése: az a gondolat, hogy Isten népe biztosítva van minden baj ellen, hogy Isten nem fordulhat saját népe ellen. Ez a mostani mondat éppen ebben találja a legnagyobb bűnét azoknak, akik ellen szóltak Ámósz igéi. Az a legnagyobb bűnük (szinte ez minden bűnük gyökere), hogy így gondolkodnak: nem engedheti meg az ÜR, hogy népét baj érje, az ÜR nem hozhat ránk veszedelmet, még csak a közelünkbe se engedheti azt. És ezt azok gondolják, sőt mondják, akik kizsákmányolják a szegényeket, akik élvezik a jólétet és gazdagságot, és nem törődnek a nép romlásával; akik gazdagságukat, vagyonukat úgy szerezték, hogy másokat tönkretettek, és akik elnémítják a hozzájuk küldött prófétákat. Ez nem hősies hit, amely minden veszedelemmel dacol, mert kitart Istene mellett, hanem eszeveszett vakmerőség, az Isten félreismerése. Pontosan annak komolyan vétele hiányzik belőlük, hogy az Ür mindent megengedhet, még azt is, hogy ők elveszítsék vagyonukat és hatalmukat. Azt is megengedheti, hogy pompás palotáik, templomaik a fejükre szakadjanak, és azt is, hogy ellenség dúlja fel országukat, és elhurcolja őket messze idegenbe, „tisztátalan földre". Annak komolyan vétele hiányzik belőlük, amit az a próféta mondott nekik, akit elűztek országukból, mert nem tudták elviselni igéit. Ezért nem menti meg őket az sem, hogy mindennek ellenére Isten népéhez tartoznak. Hogy mégis megmaradtak ezek a kemény hangú próféciák évezredeken keresztül, az azoknak köszönhető, akik mindezt komolyan vették, és nem akarták elnémítani Ámósz igéit, hanem őrizték, másolták, istentiszteleteken felolvasták, utódaiknak átadták. És éppen ezért van az, hogy nem itt fejeződik be Ámósz könyve. 155