Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

kinyilatkoztatás történetében meg is van neki a helye. Amikor Jézus utal arra, hogy a Keresztelőhöz hivatalos formában küldöttek követeket és intéztek hozzá kérdést (v. ö. 1, 19 kk.), akkor hangsúlyozza azt is, hogy a Keresztelő olyan tanúbizonyságot adott, amely nemcsak ,,igaz" volt, azaz igazat mondott, hanem egyúttal az „igazság javára" is szólt, tehát tanúbizonyságával az igazságot, azt, ami igaz, juttatta érvényre. Mivel maga Isten tesz Jézusról tanúbizonyságot, azért nem embertől nyeri azt, nincs is rászorulva a Keresztelőnek az emberi tanúbizonyságára. Ennek a tanúbizonyságnak mégis megvan a maga viszonylagos történeti jelentősége: erre pedig utal azért,'^„hogy üdvösséget nyerjetek". Jézus szavait a zsidókhoz intézi, de talán itt is, valamint a következő versek többes második személyben kifejezett megszólításában (v. ö. 35, 38, 39. vs.-ek) az evangélista egyúttal gondol azoknak a körére is, akiket elsősorban szem előtt tart evangéliuma írásakor. A Keresztelőnek a jelentsőégét jelöli meg az a kép, hogy „ő fáklya volt, amely égett és világított". Ö volt az, aki — noha maga nem volt a világosság, — Istentől nyert fényével felragyogott az éjtszakában és világosságával jelezte az Isten királysága közelségét. Ebben a képben még tükröződik az a mélységes benyomás, melyet a Keresztelő a népre gyakorolt. Ez a nép újjongott és örvendezett is, méltán és joggal. Nem is ez volt a baj. Bűnné ez az újjongás akkor lett, amikor csak örvendezni akart és azt is csak „ideig-óráig". Mert ez azt jelentette, hogy nem volt hajlandó magát vezettetni a Keresztelő fáklyájának az útmutatásától, hanem örvendezésében is ragaszkodott önös gondolkodásához, maradni akart az, aki volt, a helyett, hogy a Keresztelő tanúbizonyságának hitt volna. Végeredményben azonban nem is a Keresztelő tanúbizonysága a döntő. Jézusnak „nagyobb", azaz hiteltérdemlőbb tanúbizonyság áll a rendelkezésére: „a cselekedetek, melyeket az Atya adott neki, hogy azokat elvégezze". Ezek a cselekedetek nemcsak egyes csodák és jelek, hanem elsősorban az isteni kinyilatkoztatás, melyet hoz azáltal, hogy életet ad és ítéletet tart (v. ö. 21—22. vs.). Ezekben a cselekedetekben maga Isten nyilatkozik meg mellette, az, aki őt elküldötte. Ö maga tett mellette tanúbizonyságot. Tanúbizonyságot tett róla éppen azok által a cselekedetek által, melyeknek véghezvitelét neki átadta, reábízta. Emberi értelemmel ugyan e „cselekedetek", az egész reá bízott kinyilatkoztatás nem fogható fel, ezért nem is győzi meg az értelmet, de a hit számára feltárul benne Krisztus isteni küldetésének a páratlan csodája. S éppen ez lesz váddá azok ellen, akik azt elutasítják, sőt talán egyenesen a vallásra hivatkozva, „vallásosságból" tagadják meg Krisztust. Mert a zsidóság vallásos. Nem hallotta ugyan soha Isten hangját

37 és nem látta „ábrázatát" (a szöveg szerint pontosan Isten „alakját", vagy „termetét"), hiszen „Istent soha senki sem látta" (1, 18; v. ö. 3, 13). Isten igéje sincs meg náluk úgy, hogy „bennük marad". Igaz, hogy Isten 37 Lehet, hogy ez a mondat csak arra a nemzedékre vonatkozik, mely szemben állott Jézussal, de lehet, hogy az egész népre vonatkozik, nemzedékek különbsége nélkül. Ebben az utóbbi esetben fel kell vetni a kérdést, vájjon hogyan egyeztethető evvel a mondattal össze az, hogy az Ószövetség szerint a Sinai hegyen Isten nemcsak Mózeshez szólt hanem magához a néphez is (v. ö. II. Móz. 19, 16 kk.). Az evangélista ezt talán oly módon gondolta, hogy a Sinai hegyen adott kinyilatkoztatást angyalok közvetítették. Az a hagyomány, hogy a Sinai hegyi törvényadásnál angyalok működtek közre, jelentkezik már V. Móz. 33,2 görög szövegében (a LXX szerint: ,,Az ür a Sinairól jött . . . jobbján angyalok voltak vele"), különféle formákban megtalálható az írástudomány emlékeiben, s többször kifejezésre jut az Újszövetségben ls, v. ö. Csel. 7, 53; Gal. 3, 19. Zsid. 2,2. 34. 35. 37. 38. •91