Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Bevezetés

Bevezetés János evangéliumára évszázadokon keresztül úgy tekintett az Egyház, mint a legszebb, a legmagasztosabb, a legmélységesebb, de egyúttal legtitokzatosabb evangéliumra. így olvasták kegyes keresztyének és tudós magyarázók egyaránt. Luther 1522-ben, TJjszövetség-fordításának előszavában évszázadok óta meglévő felismerésnek adott kifejezést új Isten-ismeretének és az isteni kegyelem új átélésének a ragyogásával, mikor János evangéliumát „a páratlan szépségű igazi fő-evangélium"-nak mondotta, melyet „a többiekkel szemben igen-igen előnyben kell részesíteni és azoknál magasabbra tartani". „János evangéliuma és első levele, Pál apostol levelei, kiváltképpen a Rómabeliekhez, a Galatákhoz és az Efezusbeliekhez, végül Péter apostol első levele: ezek a könyvek mutatják meg neked Krisztust és megtanítanak mindenre, amit neked tudnod szükséges és üdvösséges."

1 Az ókori egyház sokat foglalkozott János evangélista alakjával és a hagyomány sok legendát szőtt köréje. Azonban talán még a legendánál is jobban magasztalták az evangélistát a régi egyház teológusai. Ügy vélték, hogy reá vonatkoznak Jézus igéi azokról, akik megcsonkítják magukat az Isten országáért (Mát. 19, 12): János azért maradt meg örök szüzességben, hogy így adja át magát teljesen Krisztusnak. Ez a „szűzies" János, — ahogy őt az óegyházi himnuszok nevezni szokták, — az a „szeretett tanítvány", aki a Mester keblén pihent s ott a többi tanítványnál bőségesebben részesedett Jézus istenségének a titkaiban. Ő az a misztikus, aki a kezdő keresztyének figyelmét felkelti, de az érettek sem tudják gazdagságát kimeríteni.

2 János az evangélisták közt a „teológus", aki kitűnik köztük ,,az isteni titkok mélységével"

3, s kiváltképen az evangélium bevezető szakaszában, a „prológusban" (1, 1—18) az isteni kinyilatkoztatásnak kimeríthetetlenül mély és gazdag kincseit tárja elénk. E miatt a magas szárnyalású, égbe törő, csodálatos isteni titkokat feltáró gazdagsága miatt lett az egyházi szimbolikában a negyedik evangélista jelvénye a sas*. „János evangélista, IV. ö. Luther: Deutsche Bibel, 6, 10. 2 Augustinus mondja (In Joannis evang. tract. XVIII. Migne PL XXXV. 1535 s.): „János evangélista az ő társai és munkatársai, a többi evangélista közt azt a legfőbb és sajátos ajándékot nyerte az Úrtól (akinek kebelén pihent az utolsó vacsora alkalmával, ily módon is jelképezvén: magasabb titkokat merített az ö szíve mélyéből), hogy Isten Fiáról azt mondja el, ami talán felkeltheti a kicsinyek lelkének figyelmét, betölteni azonban nem tudja azokét, akiknél hiányzik a felvevőképesség; viszont az érettebb és belsőleg mintegy férfikorba jutott lelkeknek igéivel olyasmit ád, ami által neveli és táplálja őket." 3 Egy ismeretlen szerző bevezetéséből Augustinus fent idézett János-kommentárjához, Migne PL XXXV, 1377. t Ezék. 1, 10 és Jel. 4, 6—7 alapján az Ezekiel, 111. János látomásaiban szereplő állatokat már korán az evangélisták szimbólumainak tekintették. Hieronymus és Augustinus óta alakult ki az a rend, hogy a sas János, az oroszlán Márk, a bika Lukács és az emberkép Máté szimbólumává lett; v. ö. Doering — Hartig: Christliche Symbole, 2. kiad., 1940, 142. lap. 9