Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)
6. 7. 8. 9. magas Ebál-hegyek közti völgyben fekszik, az utóbbinak a keleti lábánál. Tőle délre kb. 1 km-nyire van Jákób kútja: ez a kút ma is kb. 23 m mély. Régente valószínűleg nemcsak esővíz, hanem forrás is táplálta. Az evangélista szerint Sikár s vele Jákób kútja „annak, a földbirtoknak a közelében van, melyet Jákob adott fiának, Józsefnek"; v. ö. I. Móz. 33, 19; 48, 22; Józs. 24, 32. Ezen a földbirtokon temették el Józsefet: sírját ma is ismeri a hagyomány. A vándor, aki Jeruzsálem felől érkezik a termékeny el Makhna síkságra, kb. ott ér József sírjához, ahol a Jerikó és a Jeruzsálem felől jövő utak találkoznak. József sírjától kb. 5—6 perc járásra van Jákób kútja. József sírját az evangélista nem említi. Jézus és az első keresztyén gyülekezetek elutasították maguktól azt a tiszteletet, melyben a zsidóság az ősatyák sírját részesítette. Jézus a kútnál telepszik le „azon mód, az utazástól fáradtan". Amikor odaérkezik, „mintegy hat óra", azaz a mi napi időbeosztásunk szerint kb. déli 12 óra van. Ekkor jön a kúthoz egy „samáriai asszony", — nyilván az egyik közeli községből, — hogy a kútról vizet vigyen. Hogy az asszony miért keresi fel Jákób kútját, holott a községben is volt bőségesen ivóvíz, — lehet, hogy a kút vizének a néphit csodás erőt tulajdonított, — arról a szöveg éppen úgy nem szól, mint arról, hogy miért jön az asszony ebben a vízhordásra szokatlan időben. Az evangélista csak azt mondja el, hogy Jézus vizet kért tőle, mivel tanítványai bementek a városba élelmiszert vásárolni: nyilván magukkal vitték a vízmerítő edényt, ill. Jézus a tanítványok nélkül nem tud vizet meríteni. Jézus kéréséből fejlődik ki a beszélgetés. A szövegben nincs utalás arra, hogy miről ismerte fel az asszony Jézust, mint „zsidót", azaz mint olyan valakit, aki származása szerint a .jeruzsálemi templom kjultusz-közösségébe tartozik. Egyes régi kéziratokból hiányzik az a megjegyzés: „A zsidók nem érintkeznek a samáriabeliekkel". Lehetséges, hogy ez a mondat valamelyik régi másolónak a megjegyzése. Azonban ebben az esetben is tanúskodik a helyzet ismeretéről. Samária eredetileg Izráelnek (a kettéoszlott Zsidóországnak az északi része) a fővárosa, melyet Omri király (878/7—871/0 Kr. e.) alapított. Miután az északi ország 722-ben elpusztult, Samária az asszír, perzsa és görög uralom idején a környező tartomány fővárosa volt. Hyrkanus János Kr. e- 107-ben elpusztította, de Heródes idején újra felvirágzott. Heródes nevezte el Augustus tiszteletére Sebaste-nak s ezen a néven (Sebastije) ismeretes ma is. Samária városáról kapta nevét a körülötte fekvő tartomány. így Jézus korában is a Júdea és Galilea között a Jordán folyótól nyugatra elterülő területet nevezték Samáriának. Itt laktak a samaritánusok, akik vallásilag tudvalevőleg elkülönültek az izraelitáktól. Ez az elkülönülés igen régi időre nyúlik vissza, egyik főoka abban rejlik, hogy az északi ország bukása után betelepített nemzsidó lakosság megtartotta saját bálványait, összekeveredett az ottmaradt izraelita lakossággal és az utóbbi ehhez a keveredéshez ragaszkodott akkor is, amikor a babiloni fogságból visszatért deportáltak újra felépítették a jeruzsálemi templomot. A visszatérteknek a jeruzsálemi templom körül kialakult kultuszközösségével szemben alakították meg a samaritánusok saját kultuszközösségüket, melynek központja a Garizim hegyén épült templom volt. 2* A zsidók és a samaritánusok közt a viszony állandóan feszült volt s 2» Samaritánus hagyomány szerint Izráel Kánaánban a Garizim hegyén mutatott be elöször hálaáldozatot (nem pedig, mint V. Móz. 27, 4 előttünk ismert szövege mondja, az EJbál hegyén). •72
