Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

tet, azaz a halál hatalmában sínylődő, ítélet alatt álló bűnöshöz lehajló, megmentő cselekedet az, hogy Isten „az ő egyszülött Fiát adta", azt a Fiút, aki éppen azért a Fiú, mivel vele teljesen egy (10, 30) és az Atya egyszülöttje (v. ö. 1, 14-nél). Ezt az egyetlen, szeretett Fiút az Atya nemcsak elküldötte a világba, hogy őt kinyilatkoztassa, hanem odaadta, azaz kiszolgáltatta a bűn és halál hatalmainak, hogy a Fiú a bűnt és halált halálával győzze le és így szerezzen váltságot, örök életet, mindazoknak, „akik hisznek őbenne", vagyis azoknak, akiket a szeretet parancsolatában élő, engedelmes, egyedül őbenne bizakodó hit kapcsol őhozzá. Ezek a hívők „nem vesznek el", azaz nem pusztulnak el, Isten ítélete nem sújtja őket az örök halál visszavonhatatlan és reménytelen sorsával. Így, ilyen minden emberi elképzelést és reménységet felülmúló szeretettel szeretett Isten: a mult idő az Isten szeretetének a Krisztus elküldésében megnyilatkozó egyszeri cselekedetére utal. Mert ha Istenről tudjuk is, hogy szeretet (I. Ján. 4, 16), ez a szeretet nem valami időtlen „tulajdonság", hanem cselekedet. S Isten a világot szerette. Nemcsak a választott népet szerette: János evangéliumában nem jut kifejezésre Jézus küldetésének elsődleges célja Izráelnek, a választott népnek az „elveszett juhaihoz" (Mát. 15, 24, v. ö. Mát. 10, 6), hanem Krisztus küldetése elejétől fogva kitágul és az egész „világ"-ra irányul. A „világ" itt a teremtmények világa, első sorban az embervilág és pedig az Istentől elszakadt, ellene lázadó, bűnös és a bűn hatalmába lesüllyedt világ. Ezt a világot szerette Isten, ennek megmentésére adta oda egyszülött szeretett Fiát, ennek a világnak a bűnét vette magára a Fiú, az Isten báránya. A 17—21. versek részletesebben írják le a világnak üdvösséget szerző isteni cselekedet értelmét s annak jelentőségét. Azt, amit a 16. vs. mint az isteni szeretet cselekedetét írt le, most a 17. vs. két irányban részletezi: egyfelől a Fiú küldetése a világhoz nem az, hogy „ítélettel sújtsa a világot". A messiási reménységtől elválaszthatatlan volt az a meggyőződés, hogy a messiásnak az a küldetése, hogy ítéletet tartson a „világ", azaz elsősorban a hitetlen pogány világ fölött. A zsidó gondolkodás egyebek közt azért sem tudta elfogadni azt a gondolatot, hogy a messiás szenved, sőt meghal, mivel akkor elképzelhetetlen volt a számára, hogy a messiás hogyan vigye keresztül az ítéletet. Ennek a gondolkodásnak a világításában válik csak érthetővé, hogy mit jelent Krisztus küldetésének az a meghatározása, hogy Isten a Fiút nem ítélet tartása végett küldötte. Vagyis a Fiú Istentől rendelt műve nem az, hogy véglegessé tegye az elválasztást Isten és a tőle elszakadt világ között s hogy ilymódon a világot visszavonhatatlanul a halálba taszítsa. Másfelől azonban az sem a Fiú küldetése, hogy megmentse Izráelt. A világ fölött tartandó ítélet és Izráel visszavezetése Isten uralma alá, Isten királyságának a megalapozása Izráel számára: e kettő összetartozik az írástudomány számára és ugyanannak a messiási műnek a két oldala. Jézus küldetése ezzel szemben az, hogy „üdvözüljön a világ általa". Isten megmentő szeretete az egész világra irányul és a Fiú által üdvösséget készít a világnak. „Megmenti" a világot, kiszabadítja a bűn és halál hatalmából, átvezeti Isten királyságába, örök életben részesíti. Jézus éppen ezért a Megváltó: nem ítéletet tart, hanem meghal és halálával menti meg, tartja meg és üdvözíti a világot. Krisztus eljövetele által Isten megváltó műve máris" valósággá lett: „Aki hisz őbenne, azt nem sújtja ítélet", az máris átment a halálból az életre (v. ö. 5, 24). Viszont a hitetlen „már ítélet alatt van, mivel nem hitt az Isten egyszülött Fiának a nevében". Ezekben az 17. 18. 63