Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

,,felülről születni". Ezt a csodát hasonlítja Jézus a szélhez: a hasonlatot az eredeti szövegben az teszi különösen is szemléletessé, hogy a „lélek" és „szél" megjelölésére ugyanaz a görög szó szolgál. A szél titokzatossága nyilatkozik meg abban, hogy nem lehet tudni: honnét jön és hová megy, s hogy ott fúj, ahol akar. Csak a „hangját", a zúgását lehet hallani, de ebből nem lehet megállapítani sem eredetét, sem célját. Éppen ilyen titokzatos a Lélek munkája. Senki sem tagadhatja, hogy munkálkodik, éppen úgy, mint ahogy a szél zúgása is tanúskodik a mellett, hogy fúj s hogy ez a fújás valóság. De megszabni a Lélek munkáját, annak útját és célját éppen úgy nem lehet, mint ahogy nem lehet a szelet sem irányítani. ,.Mi módon lehetnek ezek?" Nikodémusnak ez a kérdése a tanácstalanságot fejezi ki, melyet az ember a csodával szemben tanúsít. Pedig Nikodémus „Izrael tanítója", őt elismerik tanítóként s maga is számot tart arra, hogy tanítója legyen Izráelnek, azaz Isten választott népének. Izráel tanítójától Jézus elvárhatná, hogy ne legyen idegen előtte a „víztől és Lélektől születés" képzete, hiszen erre már Ez. 36, 25—27 is figyelmeztethette volna. Nikodémus a történet további folyamatában már nem szólal meg s Jézus nem felel kérdésére. Nem is felelhet rá, mert a Lélek művének a csodáját nem lehet megmagyarázni, racionálissá tenni. E helyett a magyarázat helyett Jézus az Emberfiára utal, aki által a „felülről születés" csodája valósággá lesz. Ebben közvetett módon mégis csak van felelet Nikodémus kérdésére: a Lélek csodája csak olyan módon „lehetséges", hogy Isten szeretetből elküldi Fiát. Ez azonban nem „értelmes" magyarázat, hanem „tanúbizonyság". Jézus válaszában egynek tudja magát mindazokkal, akik „amit tudnak, azt hirdetik és amit láttak, arról tesznek tanúbizonyságot". De belekapcsolódik ebbe a tanúbizonyságba az evangélista is a tanítványok seregével együtt. Jézusnak és a prófétáknak, de éppen úgy a tanítványoknak is az a sorsa, hogy tanúbizonyságtételüket nem fogadják el: a sötétség nem fogadja be a világosságot. Az elmondottakban Jézus „földi dolgokról szólott": igéje tulajdonképpen általában azokról a dolgokról szól, melyek a földön történnek, vagyis megtérésről és hitről. Éppen ezek elől zárkózott el a rabbinátus. Talán nagyobb érdeklődésre számíthatna Jézus és nagyobb feltűnést kelthetne, ha „menynyei dolgokról" szól, azaz ha azt írná le, ami a mennyben van: Isten lényének a titkait, a messiási birodalom dicsőségét, az angyalok seregeit stb. De vájjon hitre számíthatna-e? Nem volna-e minden érdeklődésük kíváncsiság és nem akadna-e meg az emberi képzeletvilág foglalkoztatásában éppen azért, mivel hitetlenek a „földi dolgokkal" szemben? A „mennyei dolgokról" csak az hozhatna hírt, mint látottakról szóló megbízható tanúbizonyságot, aki a mennyben volt s onnét szállott alá. Az Ószövetség alapján ilyennek ítélte a késői zsidóság Énókot, akinek neve alatt egy keresztyén körökben is ismert és sokat olvasott (v. ö. Jud. 14!) apokalyptikus irat volt forgalomban. Ilyen hiedelmekkel szemben hangoztatja Jézus igéje, hogy az egyetlen, aki a mennyből alászállott, az Emberfia, az, akiről Dán. 7, 13 kk. jóslata szólt. Krisztus az a titokzatos Emberfia, aki önmagában személyesíti meg a titokzatos „mennyei dolgokat", Isten mennyei titkait. Ő az, aki a mennyből szállt alá s a mennybe ment fel: Jézus igéjének evvel a formulázásával az evangélista céloz Jézus megdicsőülésére s mennybemenetelére. Itt s a következő versekben egyre inkább érezhető, hogy az evangélista Jézusnak Nikodémushoz intézeti .szavaiba úgy foglalja össze az egész evangéliumot, ahogyan a halálában 9. 10 11. 12. 13. L 61