Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Függelék - II. Az evangélista és műve

nek az alapja és a koronája, a kezdete és a vége, mindent magában foglaló summája. A Fiúnak az Atyával való egysége az Istennel való közösségében válik valóra: „Én az Atyában, és az Atya énbennem van" (14, 10, v. ö. 14, 20; 17, 21—23). Így „egy" a Fiú az Atyával (17, 11). Ha közelebbről akarjuk körülírni ezt az egységet, akkor csak azt mondhatjuk, hogy az a Léleknek az egysége. Hiszen minden, ami az Atyáé, az a Fiúé (17, 10). „Isten Lélek", — mondja Jézus sokat idézett igéje (4, 24). „A beszédek, melyeket én szóltam hozzátok, Lélek és élet" (6, 63) — hangzik tanítványai felé. Istennek az életet adó és új életet teremtő Lelke szól hozzánk Jézus igéjéből: a Fiúnak az egysége az Atyával annak a Léleknek az egysége, aki Istennek a Lelke és aki Krisztus által szól hozzánk. Hogyan nyilatkozik meg a Fiúnak az Atyával való egysége? Röviden a következő mozzanatokkal lehet összefoglalni: Először. Igéjében Jézus Istent és az ő akaratát szólaltatja meg: „A szerint beszél, amint az Atya tanította őt" (8, 28), mert „nem magától" szól, hanem „azt hirdeti, amit látott az Atyánál" (8, 38). Ezért mondja: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki engem küldött" (7, 16). Másodszor. A Fiú cselekedetében az Atya cselekszik. Az evangélium üzenetének a summája, hogy „Isten szerette a világot" és az ő Fiát adta érte váltságul (3, 16). Jézusról is azt mondja az evangélista, hogy „szerette övéit, akik a világban voltak és pedig mindvégig, tökéletesen szerette őket" (13, 1). A Fiúnak ez a tökéletes szeretete éppen életének az odaajándékozása a világ bűnéért: szeretetével lesz engeszteléssé bűneinkért (I. Ján 2, 2). Harmadszor. A Fiú és az Atya egysége azonban nemcsak szeretetében, az értünk önként vállalt golgotai keresztben nyilatkozik meg előttünk, hanem minden cselekedetében is. „A Fiú nem cselekedhetik magától semmit sem, hanem csak ha látja, mit cselekszik az Atya. Amit az cselekszik, azt cselekszi ugyancsak a Fiú is" (5, 19). Ezért figyel az Atya útmutatására és vár cselekvésével mindaddig, amíg el nem érkezik az ő „órája": erre a kánai menyegző történetétől fogva ismételten rámutat elbeszélésében az evangélista. így jár „nappal", mert „világosság van benne" (11, 9—10) és „cselekszi, — amíg nappal van, — annak cselekedeteit, aki őt elküldötte" (9, 4). Amikor pedig a Fiú azt cselekszi, amit az Atya cselekszik és amit az mutat neki, akkor az evangélista nem tekint kizárólag az elbeszélt cselekedetekre, a csodákra (azokra is, amelyeket nem jegyzett fel evangéliumában), sőt nem is ezek állanak főként szeme előtt. Isten cselekedete alapvető értelemben az, hogy életet ad, teremt és az életet számon kéri, ítél. így ad a Fiú is életet. „Akiket akar, azokat megeleveníti", előhívja a halottakat sírjukból, azok „meghallják" az ő hangját és „akik hallják, élni fognak" (5, 21—25). És a Fiú ítéletet tart: nem azért jött ugyan a világba, hogy ítéletet tartson (3, 17; 12, 47). Küldetésének a célja az, hogy váltságot szerezzen és életet adjon. Azonban az Atya „az ítéletet teljesen átadta a Fiúnak" (5, 22). „Aki nem hisz, az már elítéltetett" (3, 18): „az ige", melyet ő, „az Isten egyszülött Fia" (3, 18) szólott, „az ítéli majd el őt az utolsó napon" (12, 48). d) Jézus, az Isten Fia, aki ilyen tökéletes és páratlan egységben van az Atyával, az örökkévaló Ige, az a Logos, aki „kezdetben volt, Istennél volt és Isten volt" (1, 1). Ezek az igék a Fiúnak az örökkévaló méltóságát •351