Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Függelék - II. Az evangélista és műve

a Krisztusnak az arcvonásait igyekeznek rögzíteni, mindig új vonásokkal megrajzolni, akinek dicsőségét \az evangélista szemléli és akiről tanúbizonyságot tesz. Nem „filozófiát", vagy éppenséggel metafizikát rejt bele az evangélista ezzel a sajátos fogalomalkotással Jézus történetének paradox képébe, — mintha a történet számára csak a filozófiai igazság álcázásául szolgálna, vagy annak mintegy szimbóluma volna, — hanem ellenkezőleg, éppen a történeti valóságon van a hangsúly, azon, hogy „az Ige testté lett és lakozott mi közöttünk" (1, 14). Mivel az evangélista ezt a „történetet" hirdeti, azért írása evangélium, nem pedig filozófiai igazságoknak a szimbolikus ábrázolása a történet segítségével, még csak nem is a keresztyénség „tanításának", „filozófiájának" vagy éppenséggel „metafizikájának" a kiábrázolása az evangéliumi történetnek a segítségével, vagy Jézus történeti személyén keresztül. Más szóval: α negyedik evangélium tanúbizonyságtétel Krisztusról, az evangélista pedig nem filozófus, nem is „vallásfilozófiai" igazságok hirdetője, propagandistája, hanem Jézus Krisztusnak a tanúja. Egész gondolkodása, meditáló elmélyedése Krisztusban, a Krisztus-valóság kimondhatatlan gazdagságának a mindig visszatérő, szinte egyhangú fensége és mégis mindig új árnyalatoktól színes változatossága ennek a tanúbizonyságtételnek a szolgálatában áll és azt csodálatos erővel jeleníti meg a Léleknek, a minden igazságra vezérlő Paraklétosznak az útmutatása szerint. .

.Aki látta, tanúbizonyságot tesz". Amit a negyedik evangélista evangéliumában leír, az mind összefoglalódik abban, hogy az „tanúbizonyságtétel". A Keresztelő küldetése is az, hogy „tanúbizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindnyájan higygyenek általa" (1, 7). S a Keresztelő valóban „tanúbizonyságot tesz, hogy ez az Isten Fia" (1, 34). Ugyanígy tesz tanúbizonyságot az evangélista is arról, amit látott: az elbeszélés egyik csomópontján nagy nyomatékkal hangsúlyozza, hogy tanúbiaonyságtétele igaz s ennek megerősítése érdekében magára a feltámadott és megdicsőült Úr Krisztusra hivatkozik (19, 35). „Mi láttuk és tanúbizonyságot teszünk, hogy az Atya a Fiút a világ üdvözítőjeként küldötte el", — mondja ugyanilyen értelemben I. Ján. 4, 14. Az evangélista tanúbizonyságtétele nem vonatkozik kizárólag és döntő értelemben arra, hogy az általa előadottak történetileg „hitelesek". Magától értődő, hogy az evangélista számára ez is áll: amit elmond, nem költött történet, nem is „mítosz" vagy mese. Nem hangsúlyozza, mint Luk. 1, 3, hogy mindennek pontosan utána járt elejétől fogva és tanúbizonyságtételében a döntő hangsúly nem is a történeti „hitelesség" bizonyításán van. Lukács számára sem a mai értelemben vett történeti hitelesség a legfőbb szempont, hanem az, hogy olvasói — elsősorban Theophilus, akinek evangéliumát ajánlja, — meggyőződhessen azoknak a beszédeknek a megbízhatóságáról, melyekben oktatást nyertek (Luk. 1, 4): Lukács tehát evangéliumát annak tanúbizonyságául szánta, hogy a gyülekezeti és a missziói igehirdetés alapja nem valami kigondolt mese, hanem szilárd, megbízható valóság, Isten cselekedete a történelemben. Ez fokozottan áll a negyedik evangélista művéről. Tanúbizonyságtételének a központjában az áll, hogy Jézus „az Isten Fia". Az evangélista minden betűvel, amit leír, tanúsítani akarja a testté lett Ige isteni dicsőségét, mint az Atya egy22 A testté lett ige 337