Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)
24. 25. 26. 28. nekedni lelki elesettségükből, hanem, magának Krisztusnak kellett jönnie, hogy új élet lelkét lehelje beléjük. Nem annyira a tanítványok elesettségére való fájdalmas visszaemlékezés, mint inkább Krisztus hatalmas életet újító erejének a dicsősége az, amit ezek a történetek (Tamás kételkedése, Péter új megbízása) szemléltetnek. Tamás, aki a tizenkettő köréhez tartozott, s akinek nevéhez, ill. az „Iker" melléknévhez v. ö. 11, 16 és 14, 5 magyarázatát, nem volt a tanítványok közt, amikor nekik Jézus húsvét vasárnapján megjelent. Amikor a tanítványok elmondták neki élményüket, kételkedett tanúságtételükben s nem volt hajlandó meggyőzetni magát, hacsak maga személyesen meg nem tapasztalja azt, amit tanítvány-társai állítottak. A következő elbeszélés éppen azt mondja el, hogy győzte le Jézus Tamás kételkedését. Nyolc nap múlva, tehát ugyancsak „a hét első napján", „vasárnap" — a gyülekezet és az evangélista számára nyilván jelentős, hogy a következőkben elbeszélt esemény ugyancsak vasárnap játszódott le, — a tanítványok ismét együtt voltak: „benn", — mondja az evangélista, — a kifejezés valószínűleg annyit akar mondani, mint „otthon", „a házban". Hogy az elbeszélés színhelye még mindig Jeruzsálem-e,' vagy pedig esetleg Galilea, arról az evangélista nem szól. De ekkor velük van Tamás is, s mint a tanítványok emlékezetes húsvét vasárnapi együttléte alkalmával ugyancsak megjelenik Jézus. Noha az ajtók ismét zárva voltak, Jézus egyszerre, csodálatos módon ott volt köztük, „odaállt a középre" és a békesség igéjével köszöntötte őket. Megjelenése azonban Tamásnak szól, akit felszólít, hogy győződjön meg róla: valóban ő az, akit megfeszítettek s aki még testén hordozza a szegek sebhelyeit és a dárdaszúrás nyomait. „Ne légy hitetlen, hanem hívő!" — ez az ige nemcsak a veszedelemtől óv, melybe az embert a saját tapasztalataihoz való ragaszkodás sodorja, hanem egyúttal segítő kéz is, mely Tamás felé nyúl, hogy kirántsa őt kételyeinek a mélységéből. Nem hallunk arról, hogy Tamás valóban megkísérelte-e, hogy végigtapogassa a sebhelyeket Jézus kezein és oldalán. Az evangélista csak azt mondja el, hogyan győzte le Tamás kételkedését Jézus csodálatos kegyelme és jósága, mellyel nem dorgálta Tamást, sem kételyeit nem feddette, nem ítélte el, hanem szerető jósággal kinyüatkoztatta magát neki. „Én Uram és én Istenem!" — tör elő a vallástétel Tamás ajakán. Tamás felismeri a feltámadott Jézusban Urát és Istenét, aki őt kiválasztotta s kegyelmével szolgálatába állította. Felismeri benne azt, az Urat és Istent, aki kinyüatkoztatta magát az atyáknak, mint az egyedüli Uraz Isten, akin kívül más Űr és Isten nincs: „Én vagyok a te Urad és Istened!" A feltámadott Jézus az Ur, akiben Isten közeledik hozzánk, az Isten örökkévaló Fia, / az ötökkévaló Logos, akit az Atya immár megdicsőített azzal a dicsőséggel, mely neki öröktől fogva, a világ teremtése előtt tulajdona volt (v. ö. 17, 5). * Jézus elfogadja Tamás vallástételét: „Mivel láttál engemet, most hiszel?" Ez a kérdés azonban nemcsak igazolja, hogy Tamás kételkedését legyőzte a hit, hanem egyúttal rámutat a minden hit mögött meghúzódó nagy kérdésre: mi a hit gyökere? Talán a „látás", a „tapasztalás"? Vájjon csak akkor tudunk igazán hinni, ha magunk láttuk a csodát és saját tapasztalatunk igazolja, amit a hit követel? A húsvéti törté•266
