Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

35. 36. evangélista ennek a jelenségnek mindenesetre jelentőséget tulajdonított, mert ehhez kapcsolja hozzá az ünnepélyes bizonyságtételt, annak az igazságáról, amit leírt. Ez a bizonyságtétel nem vonatkozik csak erre az egy jelenségre, hanem mindarra, amit Jézus halálával kapcsolatban leír. De hogy ezt a bizonyságtételt éppen itt hozza, annak az oka talán abban van, hogy a leírt jelenségben megdönthetetlen bizonyságát látja annak, hogy Jézus valóban meghalt: ezt hangsúlyozni valószínűleg azért nem volt felesleges, mivel gnosztikus irányzatok tagadták, hogy Jézus valóban meghalt volna. „Aki látta,, tanúbizonyságot tett": ebben a szemtanú jelentkezik és pedig azzal a hozzátétellel, hogy „tanúbizonysága igaz", hű, megfelel a tényeknek. Erről a szemtanúról 21, 24 azt mondja, hogy ő ,,a tanítvány" és 21, 24 is erősíti, hogy „az ő tanúbizonyságtétele igaz". Itt pedig a szerző hozzáteszi: },amaz" „tudja, hogy igazat mond". Ki az, akire a szerző hivatkozik és akit mintegy tanúnak hív, hogy igazolja: amit mond, igaz? A két mondatnak az alanya bajosan lehet ugyanaz. Ebben az esetben t. i. a szemtanú, ki itt szól (vagy akire az evangélista hivatkozik?) először, hangsúlyozná, hogy „tanúbizonyságtétele igaz" s akkor ehhez hozzátenné, hogy „amaz", t. i. ugyancsak a szemtanú „tudja, hogy igazat mond", t. i. őrnaga. A szövegnek ez az értelmezése kevéssé látszik valószínűnek, minden esetre azt kellene mondani, hogy a fogalmazás nagyon nehézkes, sőt félreérthető. Ezért valószínűbbnek látszik, hogy a szemtanú másra, és pedig olyasvalakire hivatkozik, aki feltétlenül „tudja, hogy [a szemtanú] igazat mond". Ez a másvalaki pedig nem lehet más, mint maga a megdicsőült Krisztus. Csak ő tudja igazában, hogy kinek a tanúbizonysága igaz. Az a „tanítvány" pedig, akire mint bizonyságtevő tanúra 21, 24 utal, nem lehet más, mint az a szeretett tanítvány, aki ott állott a kereszt alatt. Ha ez a tanítvány azonos Jánossal és az evangélium szerzőjével, akkor itt maga a szerző szólal meg, mint szemtanú és mindenféle más véleménnyel, híreszteléssel, akár gnosztikus tanítással szemben is magára a megdicsőült Ür Krisztusra hivatkozik, mint aki tudja és pedig megfellebbezhetetlenül tudja, hogy igazat mond. Ez a hivatkozás tehát mintegy ünnepélyes eskü, amellyel az evangélista a feltámadott és megdicsőült Krisztus színe előtt vallja, hogy mint szemtanú igazat mond. Befejezésül és ennek a szakasznak a lezárásául az evangélista hozzáteszi: mindaz, ami történt, azért alakult így, hogy beteljesedjék az írás. Jézusnak nem törték össze a csontjait. Megkínzott és meggyötört teste Isten oltalma alatt volt, nem történhetett vele más, mint amit Isten akart és rendelt. Isten akaratát pedig az evangélista egyfelől Zsolt. 34, 20, 21-ben és II. Móz. 12, 46; IV. Móz. 9, 12 szavaiban, másfelől pedig Zak. 12, 10-ben ismeri fel. A hivatkozott zsoltárhely, amellyel szoros érintkezést mutat az evangélista szövege, azt mondja: „Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr. Megőrzi minden csontját, hogy egy sem törik el belőlük". Ennek az igének az útmutatása tehát az, hogy az egyetlen „igaz"-ra, Krisztusra, úgy vigyáz az Úr, hogy kimenti őt minden bajból, megőrzi őt, semmi baja sem történhetik, még a legkisebb csontjához sem nyúlhatnak. Emberi szándék és emberi gonoszság hiába terveznek gonoszt Krisztus, a „zsidók királya" ellen. Az evangélista azonban gondolt ennél az igénél a páskabárányra is, melyet a fentebb említett rendelkezések szerint úgy kellett elkölteni, hogy „egy csontját se törjék meg". Jézus az igazi páskabárány: benne teljesedik be és tel•254