Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

22. 24. egységgel épül bele az Egyház az Atyának és Krisztusnak az egységébe. Ez az alapja és gyökere az Egyház egységének, ezért ez az egység nem is jön létre másként, mint azzal a szolgálattal, melyet Krisztus az Isten küldetésében teljesített: Krisztus igéje és cselekedete által nyilatkoztatta ki az Atyát, —éppen igéje és cselekedete, engedelmessége által van egységben az Atyával, — ezért ugyanez az ige és Krisztus megváltói műve teszi eggyé az Egyházat. Az Ige és Krisztus engedelmes szolgálata által van az Egyház az Atyában és a Fiúban („bennünk", — mondja Jézus). A tanítvány (mint az Egyház tagja) tehát nem vallásos élményei vagy valami misztikus elragadottság (eksztázis) által egyesül Istennel a vallásos ihletettség magasztos, de ritka pillanataiban, hanem az ige befogadása és az engedelmes szolgálat által, Isten akaratának a teljesítése és szolgálata által a mindennapi életben. Ilyen értelemben céljá és következménye a tanítványok egységének az, hogy a tanítvány, ill. az Egyház Istenben és Krisztusban van, bennük él. De ennek az egységnek nemcsak a tanítvány számára van, meg az a csodálatos és boldogító eredménye, hogy Krisztusában és általa Istenben él, hanem az egységnek misszionáló ereje is van. A Krisztusban való életnek a célja — az Ür akarata szerint — az, hogy „a világ higgye, hogy Isten küldötte Krisztust". Jézusnak egész művét és küldetését átfogja ez a mondat: „te küldöttéi engemet", ezért Krisztusban hinni azonos avval: hinni, hogy Isten küldötte Jézust. A világ gyűlölettel fordul a tanítványok, az Egyház ellen, de az Egyháznak a titokzatos élete Krisztusban mégis mindig újból olyan bizonyságtevő erővé lesz, mely missziónál és egyre új tanítványokat szerez: ez éppen a tanítványok, az Egyház küldetése a világban és a világ felé. Ennek a küldetésnek a teljesítése az Egyház „dicsősége". Krisztus a tanítványoknak adta azt a dicsőséget, melyet az Atyától nyert. Krisztus dicsősége nem más, mint isteni küldetésének a teljesítése, mert Krisztus avval dicsőül meg, hogy „odaszenteli magát övéiért"( v. ö. 17, 1 és 19), s hogy az igét adja nekik (v. ö. 8. vers). Amikor a tanítvány átveszi ezt a küldetést és teljesíti azt a világ felé (v. ö. 18. vers), akkor tükrözteti Krisztus isteni dicsőségét. így ragyog fel a tanítvány arcán az Egyház történetében Krisztusnak az örökkévaló és eszkatológikus dicsősége, mely nem e világból való, hogy tanúsítsa: „Én bennük vagyok, te pedig bennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek". Az Egyház egysége nem egyszersmindenkorra meglévő biztosított adottság, hanem olyan történelemfeletti, eszkatológikus valóság, melynek mindegyre valósulnia kell. Valósulnia kell éppen azzal és azáltal, hogy a tanítvány a hitnek mindig új döntésével ragaszkodik Krisztusához, benne él és így a gyülekezet közösségében a szolgálatnak és a szeretetnek az egysége tökéletessé lesz. Krisztus újból hangsúlyozza ennek az egységnek a misszionáló erejét és küldetését a világ felé: a világ Krisztusnak a tanítványokban tükröződő dicsőségén, valamint a hit és szeretet szolgálatának az egységén ismerheti fel, hogy Krisztus Isten küldötte s hogy Istennek Krisztusra áradó szeretete a tanítvány életét is megújítja. A záró szavak egységbe foglalják mindazt, amit a főpapi imádság tartalmazott. Isten kétszeres új megszólítása ad új nyomatékot ezeknek az összefoglaló kéréseknek. Még fokozza a kérés súlyát az „akarom", mellyel Jézus a kérést bevezeti. Nem olyan értelemben mondja ezt Jézus, mintha a maga akaratát Istentől függetlenül, vagy vele szemben akarná érvényesíteni, hanem úgy, hogy Krisztus az Atyával való egységben, az •232