Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)
17, 1. 2. 3. „őbenne" nyerheti el. „Ezeket", t. i. a búcsúbeszédekben elmondottakat Krisztus éppen azért tárja a tanítvány elé, hogy őbenne, tehát az iránta való hitben és a vele való egységben legyen „békessége". A „békesség" pedig itt is, mint 14, 27-ben (1. ennek magyarázatát!^, az üdvösség isteni örömének és a kegyelem drága ajándékának a megjelölése. Ez az ajándék tökéletes ellentétben van avval, amit a tanítvány a világban tapasztal. A világ csak „szorongattatást" szerez a tanítványnak: kísérti, próbára teszi hitét, el akarja szakítani Krisztustól, sőt üldözi, ha ragaszkodik Urához. Ezért a tanítvány élete a világban nyomorúságok és szorongattatások sorozata. De Krisztus csodás isteni erejének a biztatásával lép övéi elé és kinyilatkoztatja előttük hatalmát: „Bízzatok! Én legyőztem a világot!" Krisztus győzelme az, hogy „e világ fejedelme elítéltetett" (v. ö. 12, 31; 16, 11). Ez nem „elvi" győzelem, olyasmi, ami csak „elvben" — talán egy példát adó cselekedetben — volna meg s amit azután nekünk kellene mindig újból realizálni, „a gyakorlatban megvalósítani". Krisztus már megvívta a harcot és győzött. Ha most az ellenség meg is kísérli, hogy a diadalt érvénytelenítse vagy visszaszerezze a maga számára, mindig újból vereséget kell szenvednie. Krisztus ereje, diadala pedig kiárad, átterjed övéire is: az ő győzelme a tanítvány diadalává lesz, ha a tanítvány Krisztushoz ragaszkodásában vállalja Urának sorsát. 17, 1—26: Jézus főpapi imádsága. Jézus búcsúbeszédeinek fősummáját foglalja össze a 17. fejezetben következő imádság. Ez az imádság szolgál egyúttal lezárásul mindahhoz, amit az evangélista Jézusnak a tanítványokkal töltött utolsó estéje kapcsán elmond. Az imádságot Jézus az evangélista tudósítása szerint tanítványai előtt mondotta, úgyhogy az nem „a lélek magános beszéde Istennel", hanem egyúttal kinyilatkoztatás és üzenet a tanítványok számára is. Némileg hasonló jellege van a 11, 41—42-ben és 12, 27—28-ban közölt imádságoknak is. A Mát. 11, 25—30 alatt közölt hálaimát is tanítványai előtt mondotta Jézus (v. ö. Luk. 10, 21—24) és Luk. 9, 18 szerint is vele voltak tanítványai, amikor „magánosan imádkozott". így érthető az is, hogy ezt az imádságot Jézus az evangélista elbeszélése szerint a búcsúbeszédek lezárásaként mondja. Chytraeus Dávid, a reformáció korának egyik kiváló teológusa, a rostocki egyetem professzora (élt 1531—1600) mondotta erről az imádságról, hogy az „praecatio summi sacerdotis". Azóta s az ő nyomán szoktuk ezt a fejezetet „Jézus főpapi imájá"-nak mondani: benne Jézus „mint a mi igazi, legszentebb főpapunk imádkozik, aki önmagát szánja oda érettünk áldozatul". (Alexandriai Kyrillos, megh. 444.) Az imádság négy szakaszra tagolódik: Jézus először önmagáért könyörög (1—5. vs.), azután a tanítványokért (6—19) és az egész egyházért (20—23); az imádság lezárása összefoglalja a második és harmadik szakaszt, a tanítványokért és a gyülekezetért való könyörgést (24—26). Ezeket mondotta Jézus. Majd felemelte szemét az égre és így szólt: Atyám! Elérkezett az óra, dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen Téged. Hiszen hatalmat adtál neki minden testen, hogy örök életet adjon mindazoknak, akiket neki adtál. Ez az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent és akit kül•224
