Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

3. 5. 4. 5. 6. 7. 8. rendíthetetlen és Krisztushoz való ragaszkodásuk állandó. Ilyen tisztává a tanítványokat az az ige teszi, melyet Krisztus szólt hozzájuk: ez az ige formálja hitüket és életüket, ez tölti el őket bizodalmas reménységgel, Krisztus ajándékának a bizonyosságával. A tanítvány a vessző az igazi szőlőtőn. Mert tanítvánnyá éppen azáltal lesz, hogy az igazi szőlőtő, Krisztus ad neki életet. Ezért írhatja le Krisztusnak és a tanítványnak a viszonyát az a kölcsönös megállapítás: „én tibennetek, ti énbennem" (14, 20). Ugyanebből származik Krisztus parancsa is a tanítványokhoz, mellyel kötelezi őket: „maradjatok énbennem". Krisztusnak az ajándéka és kegyelme, hogy felvette a tanítványt önmagába, a hitnek a vele való közösségébe. Ez a tanítványt nemcsak kötelezi, hogy „megmaradjon" Krisztusban, vagyis hogy a vele való közösséget hite által tartósan, állandóan megragadja, hanem a Krisztusban való maradásra a lehetőséget is ez az ajándék adja meg. Krisztus akkor marad meg a tanítványban, ha ez engedelmeskedik a parancsolatnak: „Maradjatok énbennem!" Viszont tanítvánnyá lenni, azaz „gyümölcsöt teremni" a tanítvány csak akkor tud, ha mint a szőlővessző „megmarad a szőlőtőben": „élni" a tanítvány nem tud önmagából, neki nincs önmagában életereje, minden életereje egyedül Krisztusból származik. Ezért terem csak az a tanítvány „sok gyümölcsöt", aki megmarad Krisztusban. S ez nemcsak a nagy dolgokra, vagy egyes meghatározott dolgokra vonatkozik, hanem mindenre, a Krisztussal való közösségtől átjárt egész életre. Ezért inti Krisztus a tanítványt: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek". „Nem azt olvassuk — mondja Augustinus, — hogy keveset vagy csak nehezen tudjátok, a jót cselekedni; legyen tehát az akár kevés, vagy akár sok, nem történhetik meg ő nélküle, aki nélkül semmi sem történhetik". Amit a tanítvány a Krisztussal való közösségen kívül „cselekszik", az mind a halál bélyegét viseli magán. „Cselekedni" — s ez annyit is jelent, mint „élni", — a tanítvány csak a Krisztussal való közösségben tud, ha Krisztusban „marad". Mihelyt ezen a közösségen kívül „cselekszik" vagy akar „élni", akkor már nem „marad" Krisztusban, akkor úgy jár, mint az elszáradt venyige, melyet levágtak életet adó tövéről: elszárad és tűzbe vetik. Krisztustól elszakadni ítélet a tanítvány számára: többé nem „közülünk való" (v. ö. I. Ján. 2, 19). Amilyen ítélet a tanítvány számára, ha elszakad Krisztustól, éppen olyan kegyelem és gazdagság, ha benne megmarad, vagy más szóval: ha Krisztus igéje, beszéde „megmarad a tanítványban", vagyis ha ez az ige életet formáló, állandóan munkálkodó erővé lesz a tanítványban. Ez a tanítvány a bizonyos meghallgattatás reménységében könyöröghet, imádkozhatik Urához. A tanítvány megmaradása Mesterében, közössége Urával az imádságos közösség. Az imádság ennek a „Krisztusban maradás"nak a legbensőbb és legmélységesebb funkciója, életere, mintegy az állandó vérkeringése és szívverése. Ezért nem is lehet másként, mint hogy ez az imádság bizonyos meghallgattatása felől és elnyeri Urától, amit. kér. De kérheti is, amit csak „akar". Szabályozza természetesen ezt az imádságot a tanítvány közössége Krisztussal, élete Krisztusban. Ezért nem szegődhetik a tanítvány imádsága önző emberi célok szolgálatába, hanem megmarad mindig a Krisztus iránti engedelmességben. De amit csak kér a tanítvány engedelmesen szolgálván Urának, azt elnyeri: Krisztusnak ez az ígérete nem ismer korlátokat. Hiszen éppen ebben a tanítványi viszonyban dicsőül meg az Atya. A tanítvány engedelmessége, élete Krisztusban, mindaz, amivel a tanítvány bizonyságot tesz Uráról és •210