Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

/ 2í. 22. 23. 24. „azon a napOn" tárul fel a tanítványok szemei előtt. Ez a kifejezés: „azon a napon" az Újszövetségben általában az ítéletre, ill. Jézus parusiájára szokott utalni (v. ö. pl. Mát. 7, 22; Luk. 10, 12; 17, 26; II. Tessz. 1, 10 stb.; v. ö. továbbá „az utolsó napon" kifejezést Ján. 6, 39 s köv. vs.-ek; 11, 24; 12, 48). János evangéliuma szerint már húsvét is ennek a napnak a fényében ragyog fel. Jézus parusiája nem azonos ugyan a húsvéti eseménnyel, mert hiszen a parusia az egész világ előtt nyilatkoztatja majd ki Krisztus dicsőségét. De a tanítványok számára húsvét, pünkösd és a parusia mind ugyanannak a Krisztusnak a dicsőségét tanúsítják. Így ezeknek a fénye egybeolvad s a tanítványok számára már a húsvét eseményében felragyog Krisztus eljövetelének a dicsősége. A 21. vers újból hangsúlyozza az egész szakaszban háromszor visszatérő alapgondolatot: Krisztust az szereti, aki „bírja" az ő parancsolatait, akinél azok megvannak és aki mégtartja azokat. A tanítványnak Krisztust szolgáló engedelmessége aktualizálódik ebben a szeretetben, melyhez Jézus azt az ígéretet fűzi, hogy ezt a tanítványt szereti az Atya és szereti ő is. Istennek és Krisztusnak ez a szeretete pedig kiválasztó szeretet: akiket Isten szeret, azokat kiválasztja magának és tulajdonába veszi, majd szolgálatába állítja őket. Nekik Krisztus „kinyilatkoztatja magát". Ebben a kinyilatkoztatásban ismeri meg a tanítvány Urát, de nyeri el egyúttal mindazt is, ami a kinyilatkoztatás ajándéka, elsősorban az életet. Egy közbevetett kérdés azt a célt szolgálja, hógy még jobban megvilágosodjék az előző. A kérdést az egyik tanítvány, Júdás teszi fel. Erről a Júdásról az evangélista azt mondja, hogy nem azonos Iskariótessel, aki 13, 30 szerint eltávozott a tanítványok köréből. Az itt említett Júdást valószínűleg azonosnak kell tekintenünk a Luk. 6, 16-ban a tizenkét apostol közt felsorolt Júdással, aki Jakab fia volt. Hogy ez a Júdás azonos-e Taddeussal (Márk 3, 18), ill. Lebbeussal (Mát. 10, 3) — ahogyan azt az evangélisták adatait kiegyenlítő hagyományos értelmezés fel szokta tételezni, — azt az evangéliumok alapján eldönteni nem lehet. Júdás azt a kérdést veti fel, hogy miért beszél Jézus csak arról, hogy tanítványainak nyilatkoztatja ki magát, holott a kinyilatkoztatásnak természetszerű igénye, hogy az egész világnak szól. Jézus a kérdésre nem felel közvetlenül, hanem csak közvetve. Üjból utal arra, hogy csak Krisztus és a tanítvány közt van meg a szeretet viszonya, mely éppen Jézus parancsolatainak a megtartásában válik konkréttá. A tanítvány a szeretetnek ebben a viszonyában nyeri el azt áz ígéretet, hogy az Atya és Krisztus „elmennek hozzá és hajlékot készítenek nála". Az Atyának és Krisztusnak ez az „eljövetele" nem a parusiára utalja a tanítványt, hanem éppen azt az ígéretet tartalmazza, hogy a tanítvány már ebben a világban sincs egyedül, „árván", hanem vele és nála, sőt „benne" van az Atya és Krisztus. Vele van az ige által, mely szól hozzá és a Lélek által, aki Krisztusról „tanúbizonyságot tesz" (15, 26). Ezt az ígéretet — mint Jézusnak a tanítványaihoz intézett beszédét általában — az igazolja, hogy nem „önmagából" szól, hogy az ige nem „az öv«", hanem „az Atyáé, aki őt elküldötte". Ebben azután közvetve felelet van arra a kérdésre is, hogy miért nem nyilatkoztatja ki magát Krisztus a világnak. Minden kinyilatkoztatás a ,,világ"-hoz, vagyis az Istentől elfordult bűnös emberhez szól. Az ige azonban csak a hit számára lesz „kinyilatkoztatássá" a szó igazi értelmében, csak a hit ismeri fel benne Isten igéjét: •204