Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

< 13. i ] 1 14. i 15. i i i 1 i i ] 1 i ) 1 i i i 16.Í i 1 1 ( i 1 17. í j i < ] 18. ] c ] 1 ] 1 19. i 1 Dly módon, hogy a tanítványi közösség alapfeltételévé a kölcsönös szolgálatot teszi. A bevezető vers hangsúlyozza, hogy a következőkben a lábmosás értelméről lesz szó. Noha Jézus a lábmosással a pogány származású rabszolgák kötelességévé tett munkát vállalt, mint szolgálatot, -négis ő a „tanítómester" és az ,úr": ¡miként a szinoptikus evangéliumokban, úgy Jánosnál is egyedül Jézust illeti meg ez a cím. Ő az sgyetlen és tulajdonképpeni „tanítómester" és „úr". Jézus mégis vállalta a köznapi felfogás értelmében megszégyenítő szolgálatot. Ezzel azonban lézus „példát" adott, hogy amiként ő cselekszik a.tanítvánnyal, a tanítvány is ugyanúgy cselekedjék társaival. „Példává" lesz Jézus cselekedete, de nem abban az értelemben, mintha utánzásra hívna, vagy pedig mintha az olyan önmagában érvényes erkölcsi követelmény ábrázolása volna, melyet a tanítványnak követni és megvalósítani kellene. „Nektek is meg kell mosnotok egymás lábát!" — ez a mondat nem egy az egyházban meghonosítandó szent cselekvényre utal, még csak nem is a nagy:sütörtöki lábmosás szimbolikus cselekményeire, amelyek utóbb egyes helyeken divatba jöttek, hanem arra a szolgálatra figyemeztet, melyet lézus tanítványai felé vállalt. Más szóval: a tanítványok egymás iránt ugyanarra az önmagukat megtagadó és egymás javát, üdvét célzó szolgálatra kötelesek, amelyet Jézustól maguk tapasztaltak. És pedig a tanítványt azért kötelezi Jézus példája, mivel ő maga is önmagán tapasztalta meg Jézus szolgálatát, mivel ő maga is megtisztult Jézus igéjében. így ész Jézus példája a tanítványi közösséget építő erővé, a tanítványok közt így indítja el a megbocsátásnak és az egymást támogató, egymást megsegítő szeretetnek a szolgálatát. A tanítványi gyülekezetet („ti" — mondja Jézus!) éppen az jellemzi, hogy a Krisztustól rajta végzett szolgálatot sugározza tovább. A tanítvány szolgálatára utal az az ige is, melyet már Mát. 10, 24 és Luk. 6, 40 is közöl: A szolga nem nagyobb uránál: ezért nemcsak osztozik a szolga ura sorsában, hanem egyúttal kell, iiogy vállalja ura szolgálatát is. Ismeretes szabály az írástudóknál, hogy a követ ugyanolyan, mint megbízója, tehát a megbízójával egyforma méltóságot, sorsot és elbánást igényelhet. Itt Jézus ezt az általában ismert Is elfogadott szabályt is úgy formálja át, hogy a követ nem követelhet magasabb méltóságot, mint megbízója. A követnek is viselnie kell megaízója sorsát és bele kell állania abba a szolgálatba, melyet megbízója íeljesít. De mindezt nem elég tudni: cselekedni is kell. Csak aki cselekszi s mindazt, amit Jézus az előző versekben a tanítvány szeme elé állított, az „boldog". „Boldog" nem abban az értelemben, hogy lelkét a boldog megelégedettség kiegyensúlyozott érzése tölti el, hanem boldog abban az értelemben, hogy „része" lesz Krisztusban, részesedik az életben, melyet Krisztus ajándékul ad. Mindezt Jézus a tanítványi gyülekezetnek mondja: olyan igék, melyek túlmutatnak a Jeruzsálemben Jézus körül levő tanítványok kicsiny seregén és kitágulnak a megdicsőült Krisztus gyülekezetét átfogó igékké. De Jézus mégis mindig visszatér ahhoz az utolsó jeruzsálemi együttléthez: „nem minden tanítványról mondja ezeket". Ott van köztük az áruló. A. tanítványokat ugyan Jézus maga választotta ki és ő tudja, hogy kit miért választott. Mégis van köztük egy, aki őt elárulja. De ezzel is beteljesedik az íráshely, Zsolt. 41 10: „Aki ^kenyeremet ette, — vagyis aki velem asztali közösségben van, aki asztalomnál ül, — az emelte fel a sarkát ellenem", az lett ellenségemmé. Jézus mindezt nemcsak látja és tudja, hanem meg is mondja tanítványainak előre, hogy amikor bekövet•190