Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

kapernaumi zsinagógában folytatott nagy vita után pedig kiformálódik azoknak köre akik „immár hiszik és felismerték", hogy Jézus „a Krisztus, az élő Istennek a Fia" (6, 66—71). Végül a „jó Pásztor"-ról szóló beszéd nemcsak a Pásztort állította az olvasó lelki szemei elé, aki életét adja a juhokért, hanem megmutatta a Pásztor mellett az „egy nyájat", amely épúgy ismeri Pásztorát és épúgy ragaszkodik hozzá, mint ahogy a jó Pásztor is ismeri az övéit (10, 18; 27, 30). A negyedik evangéliumban tehát így rajzolódnak fel és világosodnak meg az Egyház, a Krisztusnak szolgáló gyülekezet körvonalai. A kö­vetkező fejezetekben erről a gyülekezetről van szó s az evangélista azt mondja el, hogyan tölti el Krisztus Lelke, ama „Segítő" a gyüle­kezetet és hogyan szabályozza Krisztus igéje e gyülekezet életét. Amit az evangélista a következőkben elmond, mind annak a bizonysága: Krisztus igéje építi a gyülekezetet. Az elbeszélés az utolsó vacsora történetével kezdődik (13, 1—30) s utána következnek Jézus „búcsúbeszédei". A 14. fejezet végén ezek nyilván befejeződnek (v. ö. 14, 31), azonban a 15. és 16. fejezetben a beszéd kereteinek a közelebbi körvonalazása nélkül folytatódnak s ugyancsak a keret pontosabb rajza nélkül kapcsolódik hozzá a 17. fejezetben Jézus főpapi imája. Már régtől fogva megfigyelték, hogy ebben az elrendezésben valami szerkesztési hiba lappang, amit külö­nösen a 14, 31 felszólítása („Keljetek fel, menjünk innen!") mutat. Szerkezeti hibáról kell szólani azért, mivel a 14—17. fejezetek gondo­lattartalom és stílus tekintetében teljes egységet mutatnak, magukon viselik a negyedik evangélista kifejezési formáinak a sajátosságait. Ezért nem lehet arra gondolni, hogy pl. a 15—17. fejezetek későbbi be­toldásból származnának. Az evangélium szövege nyilván már így került nyilvánosságra s ez a szerkesztési hiba egyike azoknak a jeleknek, me­lyek mutatják, hogy a szerző nem tudta maga az evangéliumon a végső simításokat elvégezni. Az újabb magyarázók közül többen megkísérel­ték, hogy ezt a szerkesztési hibát kiküszöböljék és helyreállítsák a búcsúbeszédeknek a helyes sorrendjét. Ezek a kísérletek azonban inkább csak tapogatódzások és távolról sem győzik meg az olvasót. 8 1 13, 1—30: Az utolsó vacsora. Húsvét ünnepe előtt [történt]: Jézus tudta, hogy elérkezett az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához. [Ezért] szeretetével, mellyel övéi iránt e világban viseltetett, mindvégig, tökéletesen szerette őket. Egy vacsora alkalmával volt: az ördög már szívébe sugallta Simon fia Júdás Iskáriótesnek, hogy árulja el őt, s [Jézus] tudta, hogy az Atya mindent az ő kezébe adott, s hogy ő Istentől jött és Istenhez megy. Ekkor felkelt az asztaltól, levette felső ruháját, vett egy kendőt és maga elé kötötte. Azután vizet öntött a mosdótálba, majd sorban megmosta a tanítványok lábát és megtörölte a kendővel, melyet maga elé kötött. Így ért Simon Péterhez is. Ez azt mondta neki: Uram, te akarod megmosni lábamat? Jézus így felelt: "Most még nem érted meg, amit cselek­síBernhard a kővetkező sorrendet veszi alapul kommentárjában: 13,1-—31a; 15—16; 13,31b—14; 17. — Bultmann sorrendje a következő: 13,1—30; 17; 13,31—38; 15—16; 14. 13, 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. •185

Next

/
Thumbnails
Contents