Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.

28. 29. 30. 31. 32. 33. embert. De itt nem Jézus lelki életének a rezdülései állanak a központban. Az „óra", a döntés súlya rendíti meg Jézust, tölti el lelkét félelemmel s a döntés órája veti fel a kérdést: „Mit mondjak?" Hogyan forduljon a döntés órájában Istenhez? Kérje-e, hogy az Atya mentse meg őt ettől az órától? De nem, ezt Krisztus nem kérheti: ha ezt kérné s utat engedne így emberi félelmének, önmagát mentő önző ösztönének, akkor máris engedetlenné válna s megtagadná küldetését. Mert hiszen „éppen ezért jutott el ide, erre az órára". Éppen ebben a helyzetben kell küldetését megvalósítania s küldetését úgy nem valósítja meg, ha menekül ebből a helyzetből, hanem csak úgy, ha engedelmesen fogadja, amit isteni küldetésként vállalt. Ezért kérése, könyörgése és imádsága Istenhez nem lehet más, mint: „Atyám, dicsőítsd meg nevedet!" Isten akkor dicsőíti meg „nevét", azaz önmagát, amikor a Fiú által kinyilatkoztatja magát, kinyilatkoztatja kegyelmét, eltörli a bűnt és új életet teremt a halál és kárhozat világában. Jézus könyörgése tehát az Atya iránti engedelmesség megnyilatkozása és kifejezése annak a döntésnek, amellyel Krisztus vállalja és magáévá teszi isteni küldetését. Ezért felel erre az imádságra egy „szózat a mennyből":* „Máris megdicsőítettem és ismét megdicsőítem majd!" Az Atya megdicsőítette magát, amikor kinyilatkoztatta önmagát, amikor e kinyilatkoztatásban a bűnbocsánat és új élet kegyelmét kínálja fel. így nyilatkoztatta ki magát a Fiú által, aki minden cselekedetével, egész élete művével az Atya dicsőségét kereste (7, 18). Azután az Atya ismét és akkor azután tökéletesen megdicsőíti nevét, amikor a Fiú áldozatos halálában ítéletet tart, de egyúttal kegyelmet is ajándékoz. Egy közbeeső vers azt a hatást írja le, melyet a mennyei szózat a sokaságra gyakorol. Noha a szakaszban eddig nem volt szó arról, hogy a jelenet a nyilvánosságban, talán a templomban, az ünnepre •egybegyűlt sokaság körében játszódik le, az evangélista minden magyarázó megjegyzés nélkül vázolja a sokaság hangulatát. Ez a hangulat két irányban nyilatkozik meg. Egyfelől „természetes úton" magyarázza a szózatot: mennydörgésnek gondolja. Ez a magyarázat ugyan nem zárja ki, hogy a mennyei szózatban Isten szólal meg, mért az ószövetségi gondolkodás számára a mennydörgés Isten megnyilatkozása, v. ö. II. Móz. 9, 28; II. Sám. 22, 14; Jób 37, 5; Zsolt. 29, 3; Jer. 10, 13. Azonban a sokaság ezzel a véleménnyel kitér a mennyei szózat döntés elé állító kötelezése elől. Másfelől egyesek úgy vélik, hogy Jézushoz angyal szólott. V. ö. I. Kir. 13, 18. Ez" a vélemény is igyekszik elkerülni azt, ami valósággal történt, t. i. hogy Isten nyilatkoztatta ki magát. Ezért hangsúlyozza Jézus, hogy a mennyei szózat nem az ő kedvéért hangzott el, hanem „tiértetek". Isten és Krisztus még most is megtérésre hívja népét, noha „most került a világ ítélet alá". ítélet alá kerül a világ akkor, amikor Isten kinyilatkoztatja magát Krisztusban, ítéletté válik a Fiú megdicsőülése, mert éppen ez a kinyilatkoztatás veti ki, taszítja ki „e világ fejedelmét", t. i. a Sátánt (v. ö. 14, 30; 16, 11; továbbá I. Kor. 2, 6—8; IÍ. Kor. 4, 4; Ef. 2, 2; 6, 12). Ez az ítélet fosztja őt meg hatalmától, úgyhogy többé nem tarthatja rabságban az embert. Ezért válik a megváltás és szabadítás a Sátán fölött tartott ítélet órájává. Ez Krisztus „felemeltetésének", felmagasztaltatásának az órája. Krisztusnak ez a felemeltetése a kereszthalála. De éppen halála válik a megváltás eszközévé, mert akkor „mind magá* A mennyei szózat (héberül „bath kól") képzetéhez v. ö. Karner: Máté evangéliuma, 17. lap. 178