Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Az Ige testté lett (1,1-18)

formált, tökéletes szépségű mondataival ragadja meg az olvasó figyelmét. Ha a 6—8. és 15. versektől eltekintünk, akkor az egész prológus szinte költeménynek, — himnusznak vagy gyülekezeti istentiszteleti („kultikus") éneknek — a benyomását kelti. Ez váltotta ki azt a feltevést, hogy a prológus eredetileg az evangéliumtól függetlenül keletkezhetett s hogy az evangélista mint már meglevő alkotást átdolgozta és vette volna fel evangéliumába. Ebben az esetben a 6—és 15. verseket toldotta volna bele a szövegbe. Ennek a feltevésnek azonban nemcsak az a körülmény mond ellent, hogy a Keresztelő Jánosra vonatkozó 6—8. és 15. verseket nem egészen könnyű kioldani a prológus szerkezetéből, hanem még inkább az a megfigyelés, hogy a prológus nyelvileg szerves egységben van az egész evangéliummal. A prológus nyelvezete és az evangélium nyelvezete közt nincs semmi érezhető különbség. Ehhez járul, hogy az evangélium testében is vannak a prológushoz hasonlóan finom művészettel, tökéletes írói készséggel formált szakaszok, melyek a mondatok megragadó alakítása tekintetében a prológusra emlékeztetnek (így pl. Jézus ú. n. főpapi imája, 17. fejezet). Ha tehát még hajlandók volnánk is feltételezni, hogy a prológus eredetileg az evangéliumtól függetlenül keletkezett himnuszszerű alkotás volt, melyet az evangélista később, evangéliuma alkotásakor vett fel műve elejére, akkor is úgy kellene ítélni, hogy az evangélium és a prológus egy és ugyanazon szerzőtől származik. Annak nincs semmi nyoma, hogy a •prológust az evangéliumtól függetlenül is ismerték volna gyülekezeti használatban, vagy hogy a prológust használták volna olyan szekták vagy irányzatok, melyek a negyedik evangéliumot elutasították. A prológus finoman csiszolt, ünnepélyesen hangzó mondatokból tevődik össze. E mondatok megragadó szépsége, emelkedett ünnepélyessége még a gyarló fordításon is átüt, akárcsak az evangélium megannyi mondatának hatalmas erővel lelkünkbe vésődő lenyűgöző fensége. Ha azonban a prológusnak a nyelvi formáját és a stílusművészetét közelebbről vizsgáljuk (s e tekintetben sincs jelentősebb különbség a prológus és az evangélium nyelvezete közt), akkor hamarosan észre lehet venni, hogy a mondatok alakítása nem annyira a görög írásművészet kiemelkedő alkotásaira emlékeztet, mint inkább az ószövetségi költészetre. A prológusban megtaláljuk a zsoltárok és a későbbi héber költészet sok jellemző formáját. Így pl. két mondat, mint egy vers két tagja összetartozik és részben gondolati egységet alkot, v. ö. 9. 12. 14b. vs.; részben a második tag kiegészíti és továbbviszi az első tag gondolatát, v. ö. 1. 4. 14a. 16, vs.; végül pedig részben egymással párhuzamos vagy ellentétes képzeteket fejeznek ki a tagok, pl. 5. 10. 11. vs. Különösen sajátos és jellemző azonban a prológusra — s ez visszatér helyenként az evangéliumban is, — hogy az egyes tagokban rendesen két szón van a hangsúly s közülök a második szó a következő tag elején visszatér, pl. az 1. vs-ben az „Ige", a 4—5. vs-ben az „élet", a 9—10. vs-ben a „világ", stb. A szerző minden esetre ebben az előadásmódban volt otthon és ezt alkalmazta utolérhetetlen, de egyúttal egészen sajátos egyéni művészettel, viszont a görög írásművészet eszközei idegenek voltak számára. Ez a megfigyelés joggal veti fel azt a kérdést, hogy vájjon a szerző evangéliumát, de különösen a prológust eredetileg görög nyelven fogalmazta-e meg, vagy pedig nem. Az utóbbi esetben a prológus fordítás volna valamely valószínűleg arám nyelvű eredetiből. Több szempont ennek a feltevésnek a jogossága mellett szól: a prológus szövegének 18