Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.
mondani az imasóhajt, emikor valaki egy vakot látott: „Áldott legyen, aki igazság szerint ítél!" Ezért vetődik fel a tanítványok számára a kérdés, mikor a (talán régebben ismert) vak koldust látják: Hogyan kell megítélni ezt az „esetet"? A vétek kérdése ebben az esetben azért olyan bonyolult, mivel vakon születettről van szó. Vájjon szüleinek a vétkéért sujtotta-e őt az Isten, avagy talán ő maga vétkezett-e? 6 8 Jézus elutasítja ezt a gondolkodásmódot. Nem utasítja ugyan el azt, hogy a bűn és a betegség, valamint a nyomorúság közt összefüggés van, — ezt tanúsítja 5, 14 is. A halál is a bűn következménye, v. ö. 8, 21. De elutasítja azt a számítgató és létünk minden titkát értelemmel felmérni akaró gondolkodást, mely Jézus kortársai számára természetessé lett. Ez a gondolkodásmód pedig kiváltképpen is helytelenné válik akkor, amikor az ember Istennel és az ő kinyilatkoztatásával találkozik. Istennek a küldöttjével találkozik ez a vakon született is és ez a találkozás semmissé teszi a vak vakságának az okát, ellenkezőleg, azt a célt mutatja meg, amely miatt Isten őt vaksággal sújtotta. Ez pedig az, hogy „nyilván valókká legyenek rajta az Isten művei". Vaksága az isteni kinyilatkoztatás irgalmasságának az eszközévé válik és a találkozás csodájában Isten megmutatja újjáteremtő hatalmát. Az „Isten műve" Krisztus által válik nyilvánvalóvá. Azonban Krisztus csak addig viheti végbe azokat a műveket, amelyeket az őt elküldő Isten reá bízott, amíg „nappal van", azaz ameddig mint világosság fénylik, ragyog a sötétségben. De az Isten műveinek a végzésében Jézus nem marad egyedül: a „nekünk" egybefoglalja őt, akit Isten küldött, a tanítványokkal, sőt a Szentlélek munkájával. Nappal van mindaddig, amíg Isten művei bennünket Isten elé állítanak, döntésre hívnak fel s felkínálják Isten kegyelmét, mindent megújító csodálatos segítségét. De ez a „nappal" nem akármikor készen álló, mintegy „eszmei" lehetőség, melyet tetszés szerint ültethetnénk át a valóságba. Mint minden nap és történeti esemény, úgy ez a nappal is elmúlik, nem tér vissza és visszahozhatatlan, amikor egyszer „eljön az éjszaka" és lehetetlenné teszi a „munkálkodást", Isten csodaműveinek a megnyilatkozását. De ameddig Jézus „a világban van", ameddig itt van és teljesíti isteni küldetését, addig „világossága a világnak". Ez vet fényt a következő elbeszélésre: a vakon született meggyógyítása több, mint egyszer megesett, észokokkal megmagyarázhatatlan, csodálatos cselekedet. Ez a csoda jellé válik s benne nyilatkozik meg az a világosság, mellyel Jézus világosságot áraszt a bűn hatalmába süllyedt világra. „Világ világossága" Jézus éppen azért, mivel megszünteti a bűn által előidézett szenvedést, újjáteremti az életet és hitet ébreszt. Mindez, mintegy képszerűén, szimbolikusan folyik le szemünk előtt a következő elbeszélésben. Az elmondottak bevezetésül szolgálnak a következő történet számára. Az evangélista több szakaszban, részben izgalmas párbeszédekkel tárja elénk annak lefolyását. Először röviden leírja magát az eseményt: Jézus nem várva be a vak kérését, meggyógyította őt oly módon, hogy nyál segítségével készített sarat kent a beteg szemére, majd elküldötte őt a Siloám tavához, hogy ott mosakodjék meg. A nyálnak — mint sok népnél, — az izraelitáknál is tulajdonítottak gyógyító erőt. Itt azonban nem erről van szó. Nem a nyál és a sár, nem is valami varázslás, hanem Jézus gyógyít. Az evangélista erre utal, amikor hivatkozik a Siloám szó 88 Az utóbbi esetben természetesen fel kellene tételezni, hogy még születése előtt, tehát anyja méhében vétkezett. 3. 4. 5. 6. 7. 10 A testté lett Ige 145
