Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.
57. 58. 59. szerint Ábrahám azok közé a kevés számú igazak közé tartozik, akik nem vétkeztek. 6 4 így Ábrahám az igazi és tökéletes ótestámentomi kegyességnek a példaképe. Ha erre az Ábrahámra gondolunk, akinek a képét így színezte a farizeusi kegyesség és így állította példaképül a kegyesek elé az írástudomány, akkor értjük csak meg igazán Jézus igéjének a jelentőségét. „Ábrahám, a ti atyátok", akihez ragaszkodtok és akit dicsőítetek, „ujjongva kívánta látni az én napomat", mondja Jézus. Az írástudomány szerint Isten megmutatta Ábrahámnak a jövendőt, különösen is „a messiás napjait", mikor vele az I. Móz. 15, 9 kk.-ben említett szövetséget kötötte. 6 5 Jézus talán az írástudománynak erre a tanításra utal igéjében és pedig olyan értelemben, hogy amit Isten Ábrahámnak kinyilatkoztatott és amit Ábrahám annyira kívánt látni, az nem általában volt a messiási üdvkor, hanem éppen ő, Jézus. S Ábrahám „látta és örvendezett": hálával és a messiási üdvkor örvendező ujjongásával (v. ö. 15, 11-nél) fogadta Isten kinyüatkoztatását. Ábrahám alázattal hajolt meg Isten és Krisztusa előtt. Jézus ellenfelei számára elképzelhetetlen, hogy Ábrahám látta volna Jézus „napját". Mivel lehetetlen, hogy Jézus Ábrahám fölött legyen rangban és méltóságban, azért számukra —- szinte önkénytelenül — megfordul a helyzet: vájjon Jézus láthatta-e Ábrahámot, hiszen még nem töltötte be az 50. évet, vagyis még csak a „vének" közé sem tartozott. Erre felel Jézus ünnepélyes bizonyságtétellel: „Mielőtt Ábrahám lett", született volna, „én vagyok": Krisztus öröktől fogva van és pedig Istennel feloldhatatlan egységben van, ő „az első és az utolsó" (Ezs. 48. 12; v. ö. Jel, 1, 17; 2, 8; 22, 13. V. ö. 8, 24 magyarázatát!). A hitetlen farizeusi gondolkodás istenkáromlásnak érzi a Jézus igéjében megnyilatkozó igényt: nem is tehet másként. Ezért ragadnak Jézus ellenfelei köveket, hogy megkövezzék. A jeruzsálemi templomban ismételten előfordult, hogy a felizgatott és feldühödött tömeg megkövezett valakit, aki kihívta valamely a templom ellen szólt szavával a haragját, — amint arról Josephus tudósít. 6 6 Heródes ideje óta állandóan folyt az építkezés a templomban, úgyhogy a sokaság könnyen szerezhetett köveket, viszont más fegyvert a templom területén nem volt szabad viselni. Az evangéliumi elbeszélésnek egyik legmegrázóbb jelenete ez, amikor a hitetlenné vált sokaság vallásos fanatizmusában az Isten valóságos küldöttje, Krisztus ellen fordul, az ellen a Krisztus ellen, aki az igazságot hirdeti. Jézus azonban „elrejtőzött és kiment a templomból". Az evangélista nem mondja meg, hogyan rejtőzött el Jézus. De a kifejezést valószínűleg úgy kell érteni, hogy Isten csodálatosan elrejtette őt ellenfelei szeme elől, mert még nem jött el az órája. 6 1 Már az apokrif „Manassé imádságában" olvassuk: „Uram, igazak Istene, nem követelsz töredelmet az igazaktól, Ábrahámtól, Izsáktól és Jákóbtól, akik nem vétkeztek ellened". 85 IV. Esdrás 3, 14-ben olvassuk: „Szeretted őt (Ábrahámot) és kinyilatkoztattad neki egyedül titokban éjszaka idején az idők végét." Az írástudományból pedig tudjuk, hogy vita folyt a körül, hogy Isten az I. Móz 15, 18-ban említett szövetségkötés alkalmával Ábrahámnak csak „ezt a világot" (azaz a világ történetét) nyilatkoztatta-e ki, vagy pedig az „eljövendő világot" is (azaz a „messiás napjait" vagy a messiási üdvkort). V. ö. Gen. rabba 44 (28/a); Strack — Billerbeck: Kommentár zum NT. I, 468; II, 525—526. »6 Pl. a Heródes halála után támadt zavargások idején katonákat köveztek meg a templomban, Jos. ant. XVII, 9, 3; ugyancsak a templomban emeltek köveket a palesztinai háború kitörése idején Manaémos-ra (Menáhem), amikor királyi díszben ünnepélyesen felvonult híveivel, Jos. bell. Jud. II, 17, 9. •142
