Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Bevezetés
paláston kirajzolódnak a mögöttük levő valóságnak, Krisztusnak, az Isten Fiának s az ő dicsőségének vonásai. Azáltal, hogy a Szentlélek ,,tanítja" és „emlékezteti" az evangélistát, lesz több az, amit ír, egyes események megrögzítésénél és új tanok közlésénél. S ez a többlet az, hogy a Lélek „dicsőíti meg" Krisztust (v. ö. 16, 14): ezt a megdicsőült Krisztust ismeri jel az evangélista a földön járt Jézusban és ezt írja le, ezt a dicsőséges Krisztust tárja olvasói elé akkor is, amikor Jézus meggyaláztatásáról, megcsúfolásáról, szenvedéséről és haláláról ír. A Szentléleknek ebben a „tanításá"-ban és „emlékeztetésé"-ben van a titka az evangélium sajátos elbeszélésmódjának éppen úgy, mint annak, ahogyan az evangélista ajakán Jézus igéi formálódnak. Mert amire a Lélek tanít és emlékeztet, azt mind Krisztus igéjéből veszi, azt adja tovább, jelenti meg és értelmezi: ezáltal nyeri Jézus igéje az evangéliumban azt a sajátos áttetsző formát, mely világosan eltér a szinoptikus hagyománytól és végső értelmében mégis rokon azzal, sőt egyezik vele így értendő az evangélium sajátos „spirituális" jellege, az, amiért már Alexandriai Kelemen nveuuu-nKöv tíiarr^wv-nak mondotta azt. Ez nem abban van, hogy az evangélista mélyértelmű „teológiát", valamiféle Jézus személyéhez fűzött „spekulációt" fejt ki. Még helytelenebb azt gondolni, hogy a negyedik evangélista a Názáreti Mester „egyszerű és világos" tanításából mélyértelmű filozófiát, titkos kinyilatkoztatást, ,,gnosis"-t — ahogyan az ókorban mondták, — vagy „teozófiát" -— ahogyan egyesek manapság mondják, — csinált volna. Nem, az evangélista a Krisztusban adott valóságot úgy írja le, ahogyan azt neki az Isten Lelke megvilágította, vagy másként: „úgy írja le Jézust, amilyennek látnia kellett volna, ha akkor — halála és feltámadása előtt — tudta volna már azt. aimit Jézus megdicsőülése és a Lélek elnyerése óta tud". 1 0 A tanúbizonyság-tétel. Az elmondottakat még egy mozzanattal ki kell egészítenünk, hogy a negyedik evangélium sajátos jellegét meg tudjuk ragadni. Amint láttuk, az evangélista úgy hirdeti Krisztust, hogy tanúbizonyságát a Szentlélek formálja. E tanúbizonyság célja pedig az, hogy hitet ébresszen. Az evangélista maga is „tanítvány", nem érdektelen szemlélője az általa előadottaknak, hanem azoknak a körén belül áll, akik hisznek Krisztusban: őt magát is formálja az ige. írása pedig egy bizonyos körnek szól („hogy ti higgyetek", — mondja 19,35, v. ö. 20,31). Az evangélium végén megszólal az evangélista tanítványi köre és tanúbizonyságot tesz, hogy „igaz az ő (t. i. az evangélista) tanúbizonyságtétele" (21, 24). így tehát Krisztus igéjét az evangélista szólaltatja meg, az evangélista tolmácsolásához pedig csatlakozik a tanítványok köre — más szóval úgy is mondhatjuk: a gyülekezet, — mely a hallott igét és a tanúbizonyságtételt elfogadja, igaznak ismeri fel és róla vallást tesz. A gyülekezetnek ez az alázatos figyelése Krisztusra és a róla szóló tanúbizonyságtételre ott érezhető az evangélium minden szaván. Ez a tanúbizonyságtétel forrósítja át a szemtanúnak és az evangélistának a vallomását úgy, hogy vele együtt az Egyház is boldog hittel vallja: ,.Mi láttuk az ő dicsőségét." így borul térdre a hitetlenkedő Tamással együtt nemcsak a tanítvány, hanem az egész Egyház: „Én Uram és én Istenem!" 10 G a u g 1 e r, id. h. 42. lap. 13
