Karner Károly: Máté evangéliuma (Sopron, 1935)

Máté evangéliuma magyarázata - A hegyi beszéd

35 28 29,30 31. 32 dot Az Ótestámentom a házasságtörést sújtja. Jézus a házasságtörés gyökerét tárja fel a gonosz kívánsággal telt pillantásban, amellyel a férfi az idegen aszszonyt, másnak a feleségét keresi. Azt, hogy a tisztátalan indulat mennyire tönkre teszi az embert és hogy a nemi élet terén uralkodó bűnök megmérgezték Izráel egészségét, a rabbinátus is tudta. Azért amennyire tőle tellett, igyekezett is ezek ellen a bűnök ellen küzdeni és pedig oly módon, hogy a két nemnek egymással való találkozását és érintkezését lehetőleg megnehezítette. De tilalomfák felállítása nem javított a helyzeten Jézus fedte fel a baj végső gyökerét, a gonosz kívánságot és Jézus mutatott rá az egyetlen hatékony orvosszerre: aki tiszta életet akar folytatni, annak a végsőkig elszánt határőr zottsággal kell elvetni magától azt a szemét vagy kezét, amely tőrbe ejti, bűnre viszi. Jézus nem ¿ondol öncsonkításra. Ez már abból is nyilvánvaló, hogy az egyik szem kivájása, vagy az egyik kéz levágása nem segít semmit, ha a másik szem és másik kéz ép oly gonosz, mint az első. Jézus a goüos^ kiváltság elleni küzdelemnek a megalkuvást nem ismerő következetes szigorúságára mutat rá és azt vési a tanítvány szívébe, hogy ebben a küzdelemben minden engedékenység végveszélybe, t. i. kárhozatba sodorhatja az embert. A hatodik parancsolat értelmezésével szoros gondolati összefüggésben van a házassági elválásról szóló ige. Jézus idézi Mózes rendelkezését, amely szerint a férfi válólevéllel elbocsáthatja a feleségét, ha «valami rútságot» talált benne. Ez az ótestámentomi rendelkezés lett a zsidó házassági jognak a kiindulópontja. Jézus korában a házassági elválás kérdésében szemben állott egymással a két vezető írástudónak, Sammainak és Hillelnek az iskolája. Emez a mózesi törvénynek a rendelkezését meglazította oly módon, hogy az említett «rútság» fennforgását már akkor is megállapította, ha az asszony megkozmásította férje ételét. Amaz viszont megszigorította a törvény rendelkezését, mivel a «rútság»-ot a házasságtörésre vonatkoztatta. De Sammai és Hillel követői megegyeztek abban, hogy a házasság felbontása lehetséges. Csak a módozatok tekintetében vitatkoztak. Végeredményben mindegyik felfogás kiszolgáltatta az asszonyt a férfi kénye-kedvének. Ha a férfi meg akart szabadulni a feleségétől, az írástudomány kezére adta neki a törvényszerű formákat s az illető megnyugtathatta magát, abban a hiszemben lehetett, hogy «megtartotta a törvényt». Jézus egészen másként ítélt ebben a helyzetben és hogy az első keresztyének Jézusnak éppen ezt a szavát milyen döntő fontosságúnak tartották, azt mutatja, hogy azt az evangélisták különös nyomatékkal jegyezték fel (v. ö. Mát 19,3—9; Márk 10,1—12; Luk 16,18). Ezeket a helyeket is tekintetbe kell venni, ha meg akarjuk érteni, mit tanított Jézus a házassági elválásról. Máté csak az alapelvet emeli ki, a nélkül hogy közölné, hogyan okolta meg Jézus tanításál. A házasság felbonthatatlan életrend. A férfi, aki egyszer egy asszonyt feleségévé tett, azt többé nem taszíthatja el magától, a nélkül hogy azt házasságtörésbe ne döntené. És az a férfi, aki egy elbocsátott aszszonyt vesz el, házasságtörővé lesz, meri az asszony nem szűnt meg felesége lenni férjének, ha el is taszítotla. Jézus ezzel megszünteti azt az önkényt, amely az asszonyt a zsidó joggyakorlat szerint a férfi ösztöneinek a prédájává tette. Könnyen belátható az is, hogy itt nem új házassági jogszabályról van szó, mint ahogy az 5. parancsolat értelmezésével sem alkot Jézus új büntetőjogi szabályokat gyilkossági esetekre vonatkozólag. Természetes azonban, hogy Isten akarata helyes felismerésének, amint az ebből az igéből elénk tárul, irányítania kell a való életet és az nem maradhat (elvont» erkölcsi követelmény, bárha a mi viszonyaink közt az emberek «keményszívüsége», amelyre való tekintettel Mózes az elválást engedte (Mát 19,8), éppen úgy megvan, mint 3*