Karner Károly: Máté evangéliuma (Sopron, 1935)

Máté evangéliuma magyarázata - Jézus szenvedése és halála

189 50 46 32 33 győznek fölötte, amikor kivégeztetik, hanem ő engedelmeskedik Istennek, »mind a keresztfának haláláig». (Fii 2,8; v. ö. Ján 10,18). Mivel az evangélista a szenvedéstörténetben Jézus engedelmességét emeli ki, azért hiányzik az elbeszélésből szenvedésének minden kiszínezése. Nem az emberi szenvedés irtózatos kínjainak a rajzával akar olvasóiban részvétet kelr teni. Pedig tudjuk, hogy a keresztrefeszítésnek az ókorban oly elterjedt kivégzési módja, melyet a rómaiak leginkább a rabszolgákkal szemben alkalmaztak, egyike a legirtózatosabb és legborzalmasabb kivégzési módoknak. Az elíléltnek legelőször a kezeit szegezték rá a keresztgerendára, melyet rendszerint az elítéltnek magának kellett a kivégzés helyére vinni, azután erősítették fel a keresztgerendát a földbe vert cölöpre, s kötözték oda vagy szegezték hozzá az elítélt lábait is. A test többnyire egy ülőkére támaszkodhatott. A halált nem a vérveszteség, hanem a vérkeringésben s ennek folytán a szívműködésben beállott zavarok idézték elő. Az elítélt legtöbbször hosszú órákon keresztül szenvedhetett a kereszten, gyötrődése akárhányszor 36 óráig is tartott, míg testi erőinek teljes kimerülése következtében . a halál bekövetkezett. Azért is rendkívüli jelenség, hogy Jézus hangos kiáltással fejezi be életét. — Máté elbeszélésének a középpontjában az a hagyomány áll, hogy Jézus a 22. zsoltár kezdő szavaival az ajakán halt meg. Sokszor próbáltak ennek a a szónak olyan értelmet adni, mintha Jézus halálos vergődésében kétségbeesett, meghasonlott volna Istennel. Nyilvánvaló azonban, hogy az evangélisták nem ilyen értelmet tulajdonítottak ennek a zsoltáridézetnek, mert különben nem vették volna azt fel evangéliumukba. Hiszen elbeszélésük egyéb vonásai, mint a földre boruló sötétség, a templom kárpitjának a kettéhasadása, továbbá Jézus hangos kiáltása mind Krisztusnak a halálban kivívott diadalát szemléltetik. Mások Jézus panaszszavának az éléi azzal igyekeztek eltüntetni, hogy utaltak a 22. zsoltár végére, inely a hívő lélek Istenbe vetett bizodalmának a diadalmas kifejezése. Joggal lehel ugyan hivatkozni arra, hogy Jézus, mint korában mindenki, aki az írást olvasta és idézte, egy ilyen igéved a zsoltár egész tartalmát felidézi. De itt mégis, a zsoltár első szavairól, nem pedig a diadalmas reménység hangjával lelt befejezésről van szó. Az idézet nem diaidalmas kiállás, hanem panaszos ige. Jézus a zsoltár szavába foglalja szenvedésének kimondhatatlan és mélységeiben kifürkészhetetlen titkát, azt t. ¡., hogy elhagyatottá lett a kereszten. Ebben váll valóra rajta is a törvény szava, hogy «átkozott Isten előtt, aki a fán függ» (v. ö. Gal 3,13; II. Kor 5,21). Az Istentől elhagyatottság az «átok». De hogy Jézus ennek az elhagyatotlságnak a zsoltár szavaival ad kifejezést, mutatja, hogy ebben is Isten akarata valósul meg s hogy Jézus ezt az átkot is engedelmesen veszi magára. Fontos megfigyelni, hogy ez az elhagyatottság nem Isten büntetése, mellyel Jézust bűnéért sújtja: Jézus halálos óráiban sem fordul bűnbánati zsoltár könyörgésével Istenhez. Szenvedésében is elkülönítve marad a bűnösöktől (v. ö. Zsid 7,26), jóllehet mindenben hasonlatos a testvérekhez (v. ö. Zsid 2,17—18). Jézus szenvedésének az értelmét az evangéliumi elbeszélésnek ezek a központi vonásai fejezik ki. E melleit az evangéliumi hagyomány még sok egyes részletvonást tartalmaz. így mindenek előtt megőrizte annak emlékét, hogy a kivégzést végrehajtó különítmény kényszerítésére egy az északafrikai Kyrénéből származó, de már Jeruzsálemben letelepedett Simon nevű zsidó ember segíti Jézusnak vinni a keresztgerendát. Simon Márk 15,21 szerint atyja volt az első keresztyének előtt ismeretes Alexandrosnak és Rufusnak (v. ö. Róm 16,13). Megőrizte azután a hagyomány annak a valószínűleg a város falain kívül fekvő helynek a nevél, ahol Jézust megfeszítették. A Golgota nevét az evangélista úgy magyarázza, hogy az «koponya helye». A név eredete -ma