Karner Károly: Máté evangéliuma (Sopron, 1935)
Máté evangéliuma magyarázata - Jézus búcsúja Galileától és útja Jeruzsálembe
126 24 28 25 19,1 2 3 4 Az irgalmatlan szolga története világos, szemléletes elbeszélésével Jézus egyik legszebb példázata. Mint ahogyan az írástudók is szokták, Jézus is «emberi király»-hoz hasonlítja a menny királyságát. A hasonlóság nem a király személyében van, hanem magatartásában, eljárásában szolgáival, vagyis főtisztviselőivel szemben. Ugyancsak a példázatok gyakran alkalmazott módszerére emlékeztet az ellentétek kihangsúlyozása az emberi mértékhez mért valószínűtlen mozzanatokkal. A szolga urának 10.000 tálentommal tartozik, ami közepes számítás szerint is kb. 60 millió aranypengőnek felel meg (egy tálentom értéke kb. 6.000 aranypengőt tesz ki). Viszont ugyané szolgának szolgatársa 100 dénárral, vagyis kb. 100 aranypengővel adósa, am|i| a 10.000 tálentom,nak 600.000-ed része Az ellentét kihangsúlyozása csak szemléletesebbé teszi a példázat értelmét és célzatát: nem szabad azt kérdezni, lehetséges-e, hogy egy szolga, még ha királyi főminiszter is, ennyivel tartozhasson urának s még kevésbbé, hogy lehetséges-e ekkora adósságot egyszerűen elengedni. — Az ókori jogviszonyok szerint az adós adósságáért személyével s minden vagyonával felel. Ezért a királynak joga van a szolgát feleségével, gyermekeivel s minden vagyonával eladatni, hogy a tartozásból legalább valamit behajthasson. — Jézus a szolga és a király képe alatt szemlélteti a tanítvány viszonyát Istenhez. Ahogyan a szolga .tartozása urával szemben mérhetetlenül nagy, úgy áthidalhatatlanul mély a szakadék az ember bűnös tartozása miatt Isten és a tanítvány közt. Ehhez képest csak elenyésző csekélység mindaz a báivtás, sértés és gonoszság, amivel mi emberek egymás ellen vétkezünk. Ez a megállapítás nem azt célozza, hogy a felebarátunk ellen elkövetett vétkünk, amivel egymás életét olyan nagyon megkeserítjük, kisebbedjék vagy jelentéktelennek tűnjék fel, hanem Istennel szemben levő bűnös tartozásunkat akarja a teljes nagyságában feltárni. Ezzel együtt jár annak a felismerése, hogy ezt a bűnös tartozást már csak nagysága miatt sem, de a valóságban általában nem «fizethetjük meg», nem tehetjük jóvá, nem egyenlíthetjük ki jócselekedetekkel, vagy általában erkölcsi magatartásunkkal, mint ahogy azt a zsidó teológia gonfdolta s ahogyan ez a törekvés a keresztyén kegyesség történetében is mindig újra kiújul. Azért a tanítvány teljesen, kizárólagosan Isten irgalmasságából él és pedig Isten bűnbocsátó kegyelme nem a távoli jövő ígéreteképpen csillan meg előtte, hanem jelen valóság, úgyhogy azt nem kell megszolgálnia sem a <megszentelődés»-sel, sem pedig valamiféle «keresztyén aktivitás»-sal. De éppen azért, mivel Jézus tanítványa teljesen Isten irgalmas jóságából él, melytlyel neki mennyei Atyja «naponként minden bűnöket kegyesen megbocsát», azért kell ennek az életvalósággá lett átélésnek megújítani a testvérek együttélését is. Többé a megbocsátás gyakorlása velük szemben nem jog, amelvlyel a tanítvány szabadon rendelkezhetnék, úgyhogy azt jótetszése szerint adhatná meg ellenfeleinek vagy tagadhatná meg tőlük, hanem kötelesség, Isten megtapasztalt irgalmasságának kisugárzása az Isten ugyanazon irgalmasságából élő felebarátra. — Ily értelemben Jézus példázata részletesen szemlélteti a Miatyánk 5. kérésének értelmét; v. ö. Mát 6, 14—15; 45. lapl 19, 1—12: A házassági elválásról; v. ö. Márk 10,1—12. Mikor Jézus befejezte e beszédeket, eltávozott Galileából s Júdeának a Jordánon túl levő részeibe ment. Nagy sokaság követte őt s ott gyógyította őket. Akkor odamentek hozzá a farizeusok s kísértve őt mondották: Szabad-e (a férfinak) akármi okból elbocsátani a feleségét ? De ő azt
