Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

III. rész. A teológiai tudományok - I. szakasz. Az írásmagyarázati teológia - 2. fejezet. A Szentírás, mint az írásmagyarázat tárgya

2. FEJEZET A Szentírás, mint az írásmagyarázat tárgya Λ „kánon" Az egyház nem az egyes iratokat, mint pl. az evangéliumokat vagy az apostoli leveleket, vagy a zsoltárokat használja, hanem az egész Szentírást, mint „egy" könyvet. A Szentírás az egyház számára több, mint egyes különleges szépségű vagy értékű iratok gyűjteménye: „kánon". „Kánon" annyit jelent, mint a „mérték", „zsinórmérték", „regula". Az egyházban a 2. századtól fogva beszéltek az „igazság" (veritas) és a ,jhit" „kánonáról". Az „igazság kánona" (κανών της αληθείας ) az egyháznak az a minden tagját kötelező igazság-hirdetése, amely az egyház igehirdetésében ölt testet. A „hit kánona" (κανών της πίστεως, latinul „regula fidei") az egyház hitvallása, főként a keresztelési hitvallás lett. „Kánon" tehát az egyházban az, ami normául szolgál és amihez igazodni kell. Mivel pedig az egyház a normákat nem önmagából vette vagy emberi önkénnyel állapította meg, hanem azokat az isteni kinyilatkoztatás tartalmazza, azért a „kánon" és „kanonikus" szavakba belecsendül az isteni és kinyilatkoztatásban foglalt tekintély mozzanata. A 4. század közepétől fogva terjed el az a szóhasználat, amely a Szentírást mondja kánonnak és a benne foglalt iratokat minősíti kanonikusoknak.

1 Ismeretes, hogy az újszövetségi szentiratok már a 2. század vége felé nagyjából egységes, használatra elfogadott és így „kanonizált" gyűjteményt alkottak, noha a 27 iratból álló újszövetségi kánon végleges rögzítése csak a 4. században történt meg. Athanasius 367-ben, ú. n. 39. húsvéti levelébert· sorolja fel az Újszövetség kanonikus iratait: ez a felsorolás lett érvényes az egész görög egyház területén. Nyugaton pedig a 382-i Rómában, a 393-i Hippo Regiusban (Észak Afrika) és 397-i Karthagohan tartott zsinatok rögzítették az újszövetségi kánont. Innétfogva a latin és a görög egyház változatlanul használja az Újszövetséget. Az Ószövetséget az egyház a zsidóságból vette át. Pontosabban a görögül beszélő gyülekezetek a hellenizált zsidóság Ószövetségét, az ú. n. „Septuaginta"-t használták. Ennek a fordítása volt a latin Ószövetség, mely az Újszövetséggel együtt alkotja a „Vulgata"-t. Az ószövetségi kánont hivatalosan azonban csak jóval később rögzítették. A görög egyház 1672-ben a jeruzsálemi zsinaton állapította meg az ószövetségi kánont úgy. hogy — a mi kánonunkhoz való viszonyban — a szokott iratokon túl a Septuagintából átvett még négy iratot: Salamon Böl90 —