Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

II. rész. A keresztyén teológia - 6. fejezet. A teológiai eszmélés

az istenismeret, ill. az üdvösségünkre vonatkozó tan. Ugyanezen a ponton válik el az új értelmezés a katolikus teológiától is, mely lényegileg ma is fenntartja a teológiának az egyházi ókorban és a középkorban — nevezetesen a skolasztikában — kialakult fogalmát. Hogy azonban a teológiának ezt az új értelmezését helyesen megértsük, két kérdésre kell röviden választ keresnünk. Az egyik: mi az a „kinyilatkoztatás", ill. „ige", mely a teológiai tudomány központjában áll? A másik: milyen értelemben válik ez a kinyilatkoztatás ill. ige a teológiai tudomány központjává. A kinyilatkoztatás Isten igéjében A „kinyilatkoztatás" képzete az újabbkori teológiában központi helyet foglal el.'Ennek a szóhasználatnak megfelelően kinyilatkoztatásról akkor beszélünk, ha Istennek az önmagát feltáró vagy önmagát tanúsító megnyilatkozásárólI, az emberrel való találkozásáról és vele való közösségre lépéséről van szó.

3* Kinyilatkoztatással a különféle vallások területén igen sokszor és igen különféle formákban találkozunk. A kinyilatkoztatásnak tehát igen sokféle formája van. Éppen ezért egészen általános értelemben azt nevezzük kinyilatkoztatásnak, amikor az ember számára transcendens valóság, — tehát az a valóság, amely túlesik számára a megismerhető világ határain, — jelentkezik és „kinyilatkoztat", „nyilvánossá tesz" valamit, főként az akaratát. Voltak ugyan mindenkor szkeptikus, „hitetlen" emberek, akik a transcendens valóság megnyilatkozását kétkedéssel fogadták, sőt egyenesen el is utasították mint olyat, ami nem létezik. Azonban az ókori és a középkori, sőt az újkori ember számára is természetes volt egészen a felvilágosodás koráig, hogy a transcendens Isten valóság és hogy kinyilatkoztatja magát, tehát kinyilvánítja az akaratát és közösséget létesít az emberrel. Csak a reneszánsz óta alakult ki először egyes gondolkodóknál, azután a felvilágosodás idejétől fogva lassanként a széles tömegekben is az a gondolkodásforma, amelyet „radikális immanencia-tudat"-nak vagy „radikális evilágiság"-nak mondhatunk.

34 Ez az a gondolkodásmód és egzisztenciánknak az az értelmezése, mely kizárólag e világ határain belül gondolkodik, látóterületébe nem enged be mást, mint az immanens valóságot. Ez az immanencia-tudat lényünket kizárólag az immanens világ határain belül látja és igyekszik megragadni; valóságnak is csak azt ismeri el, ami a világvalóság határain belül van és érzékelhető. Látnivaló, hogy ez a radikális immanencia-tudat jelentkezik a racionális tudományos gondolkodásban és ez utóbbi a széles néprétegekben ennek a gondolkodás-formának a köztudatba való áttétele. 64