Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

II. rész. A keresztyén teológia - 4. fejezet. Az új alapvetés: a „modem teológia"

szubjektívizmusból fakadó kísértéssel szemben, ha szoros értelemben vett Krisztus-hit. A keresztyén hitnek a Krisztus-hit jellege azonban az új teológiai alapvetésben elmosódik. Ennek oka pedig az, hogy Schleiermacher gondolkodását döntő módon meghatározta a német filozófiai idealizmus, melynek pantheista magvát Schleiermacher sohasem győzte le teljesen. A baj különösen az volt, hogy Schleiermacher gondolkodásában az Istenhit nagyon általános jellegű, nem azonosul szigorúan avval a bibliai Isten-hittel, amelyet a bibliai „történet", az üdvösségtörténet eseményei formálnak. Ezt csak súlyosbította az a körülmény, hogy Schleiermacher sohasem értette meg igazában azt, hogy mi volt a reformáció mint az újra felfedezett evangéliumhoz való visszatérés. Ez áll annak ellenére, hogy az új teológiai alapvetésben a hit eleven átélés-jellegének a kidomborítása a reformáció művének az irányvonalába mutatott. Végül mindezt abban kell összefoglalnunk, hogy a Schleiermacher által elindított teológiai gondolkodás alapjában véve anthropocentrikus. Középpontjában az emberi hit, az ember vallásos élménye van: ez annyira jellemző rá, hogy ennek nyomán beszélünk tulajdonképen a teológiáról úgy, mint „hittudományról". Azonban a teológia csak úgy tudja igazán teljesíteni feladatát az egyházban, ha nem „anthropocentrikus", azaz nem emberi adottságunkból vagy „meghatározottságunkból" indul ki, hanem az isteni kinyilatkoztatásból, tehát ha „theocentrikus". Emberi egzisztenciánknak ugyan kétségtelenül van „közvetlen tudatunkban" vallásos meghatározottsága. Tehát a „kegyesség" vagy — keresztyén értelmezés szerint — a „hit" hozzátartozik emberi mivoltunkhoz s így egész általános értelemben véve azt, olyan teremtésbe!! adottságnak látszik, amely magában alkalmas lehetne a teológiai gondolkodás kiindulópontjául. Azonban ennek a kiindulópontnak a helytelensége azonnal világossá lesz, ha arra figyelünk, hogy 1. a „kegyesség" mint emberi egzisztenciánk alaphatározmánya állandóan abban a veszélyben van, hogy feloldódik szubjektívizmusban, a kegyesség szubjektív formája pedig a legkülönfélébb színárnyalatokban mutatkozhatik, sőt a megsemmisülésig is elszíntelenedhetik; 2. a „kegyesség" sohasem mutatkozik tisztán, „romlatlanul", hanem mindig eltorzul a bűn miatt; a bűn következtében eltorzult kegyesség pedig magában véve sem alkalmas kiindulópont a teológia számára; végül 3. a „kegyesség" mint emberi egzisztenciánk alaphatározmánya könnyen azt a látszatot keltheti, mintha Isten, ill. az ő kinyilatkoztatása, amely a kegyességet kiváltja és azt formálja, maga is csak közvetlen öntudatának tartalma, nem pedig tudatunkon túl létező, transcendens valóság volna. A mult század teológiatörténete világosan mutatja, hogy ezek a 47