Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)
II. rész. A keresztyén teológia - 3. fejezet. A teológiai gondolkodás átalakulása a felvilágosodás kora óta
került a Szentírás dogmatikus szemléletével, nevezetesen a Szentírás szószerinti ihletésének a tanításával. Az ó-protestáns teológusok számára a Szentírás isteni tekintélyét a benne foglalt -isteni kinyilatkoztatás biztosította. A bennük foglalt kinyilatkoztatás miatt van a szent iratoknak „isteni" jellegük. A 17. század végétől fogva azonban egyre erőteljesebben jelentkezik a történeti kutatás, amely a Szentírás keletkezését igyekszik felderíteni. Ez a kutatás először azt mutatta ki, hogy a Szentírás szövegéiben a történelem folyamán változások jöttek létre (tehát nincs az inspirációtannak megfelelő hibátlan, isteni ihletésű szöveg!). 1 4 Majd kétségbe vonják, hogy bizonyos iratok azoktól a szerzőktől származnak, akiknek azokat a hagyomány tulajdonítja. Végül a történeti kutatás felderíti, hogy a kánon kialakulása történeti fejlődés eredménye. Mindez a felvilágosodás számára azt is jelenti, hogy a Szentírásban foglalt „isteni iratok'-nak a tekintélye súlyos csorbát szenved. A felvilágosodás hatása alatt tehát a teológusok már nem a kinyilatkoztatással támasztják alá a Szentírás tekintélyét, hanem védik a szent iratok „hitelességét" és „hitelt érdemlő voltát": történeti szempontok segítségével próbálják újból megalapozni a Szentírás tekintélyét. Mindkét mozzanat — a természeti vallás mértékének az alkalmazása a kinyilatkoztatásra és a Szentírás történeti jellegének a hangsúlyozása — nemcsak az isteni kinyilatkoztatás hagyományos tekintélyét ásta alá, hanem egyúttal a teológiának, mint kinyilatkoztatáson alapuló istenismeretnek a fundamentumát is megtámadta. Λ racionális-tudományos gondolkodás, Kant kriticizmusa és a teológia hagyományos értelmének a felszámolása A teológia hagyományos értelmezésének a belső széteséséhez döntő módon járult hozzá még egy mozzanat: ez a racionálistudományos gondolkodás kialakulása. A jelenkor világképét, történet- és életszemléletét a racionális tudományos gondolkodás hordozza és határozza meg. Ez a gondolkodás az újkor elején jelentkezik először, a felvilágosodás korában alakul ki és főként Kant Immánuelnek (1724—1804), a híres königsbergi filozófusnak a kriticizmusában jegecesedik ki az egész európai gondolkodást döntő formában meghatározó szemléletmóddá. A racionális-tudományos gondolkodás alapélménye az, hogy az ember és a világ, a gondolkodó alany és a megismerés tárgya elválasztódnak egymástól, sőt szembekerülnek egymással: a „világ" (mégpedig az alany belső világa éppen úgy,, mint a külső világ) mint a megismerés „tárgya" elkülönül az ismerő alanytól, az „én"-től. Az ember nem érzi és tudja egyn'ek magát a világgal, hanem az utóbbit olyan ismerési tárgy34
