Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

III. rész. A teológiai tudományok - III. szakasz. A rendszeres teológia - 5. fejezet. Az apologetika

nak a legnagyobbszabású terméke Augustinus „De civitate Dei" című műve. A keresztyénség uralomra jutása következtében lassanként elhalkult az apologetikus vonás az egyház tanításában. Csak amikor az újkor elején a reneszánsz gondolatvilágában lassanként feléledt az ókori pogányság és amikor a felvilágosodásban új, a keresztyénségtől független, sőt avval szembeforduló gondolkodás indult el, vált szükségessé újból a keresztyén hit védelme. Így írta meg Grotius Hugo (1583—1645, holland jogász, filológus, történész és államférfi) 1627-ben „De veritate religionis Christianae" c. művét, melynek már a címe is mutatja az apologetikus beállítottságot. Grotius evvel a művével vált az apologetika modern megalapítójává. A felvilágosodás ideje óta egyre hatalmasabbá vált a keresztyénségtől független, sőt vele ellenséges gondolkodás, amely saját gondolatvilágának és „világnézetének" a kialakításakor kénytelen volt szembefordulni a keresztyén gondolkodással. így indult el a modern világnézeti harc, amelyben a keresztyénség most is benne áll. A 18. század vége óta egyre új színeket öltő világnézeti harcban a keresztyénség főtörekvései hitének védelme terén a következők voltak: Egyfelől a keresztyén gondolkodás arra törekedett, hogy olyan logikai (értelmi) bizonyítékokat és olyan bizonyítási rendszert alakítson ki, amelyet logikai bizonyító erejénél fogva kénytelenek elfogadni és elismerni olyanok is, akik más nézetet vallanak. Így dolgozta ki már a középkori teológia az ú. n. istenbizonyítékok rendszerét, hogy a filozófiai (pogány) gondolkodás előtt igazolja Isten létét. Evvel a bizonyítási eljárással a keresztyén apologetika arra törekedett, hogy logikailag megtámadhatatlan érvekkel „bebizonyítsa" a keresztyén hit „igazságát". Amint már láttuk, — főként a teológia hagyományos fogalmának az összeomlásával és a felvilágosodás gondolkodásának a kialakulásával kapcsolatban (v. ö. 34. k. lpk.), — az újkori filozófiai gondolkodás éppen ezt a teológiai bizonyítási eljárást támadta és igyekezett lehetetlenné tenni. Kant kriticizmusa az értelmi megismerés területét összeszorította a tapasztalati világra és minden transcendens valóságot ismerésünk számára hozzáférhetetlennek minősített. Ennek a következménye volt, hogy a modern gondolkodás számára lehetetlenné vált Isten létének és ezzel együtt a hit igazságainak az értelmi ismerés (a logika) eszközeivel való bizonyítása. A Schleiermacher teológiáján tájékozódó modern protestantizmus egyre inkább fel is adta azt a törekvést, hogy a hitet az értelmi ismerés, a logika eszközeivel „igazolja". 12 Bevezetés a teológiába. 177