Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

III. rész. A teológiai tudományok - II. szakasz. Az egyháztörténeti teológia - 4. fejezet. Az egyháztörténet nemzeti és felekezeti elágazásai

a döntő mindig a keresztyénség adott történeti alakzatának az egyetemes keresztyénséghez való viszonya. Az elmondottak alapján mindig ügyelnünk kell arra, hogy a keresztyénség története egyes nemzetek körében csak akkor érthető meg, ha azt az egyetemes keresztyénség történetének a hátterén vizsgáljuk. Λ keresztyénség története egyes felekezetek körében Napjainkban a keresztyénség egyes felekezetekre tagolódott és az egyház ökumenikus egysége hitünknek a tárgya. Az. egyes „egyházak" vagy helyesebben „felekezetek" viszonylag szilárd történeti formát öltöttek és mindegyik felekezet a maga viszonylag lezárt és különálló életét éli. Ezért nemcsak jogosult, hanem szükséges is, hogy az egyes „egyházak" vagy „felekezetek" történetét külön vizsgálat tárgyává tegyük és mindegyik egyház történetét a saját belső előfeltételei alapján igyekezzünk feltárni és megérteni. így beszélhetünk a keleti (ortodox vagy görög keleti, ill. pravoszláv) egyház, a katolikus (és vele együtt a görög katolikus „uniált") egyház, az evangélikus (lutheri) egyház, a református („kálvini"), anglikán, metódista, baptista egyházak történetéről. A felekezetek történetét általában attól az időponttól szoktuk számítani, amikor az egyetemes keresztyénség fáján mint külön ágak sarjadtak ki. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a történeti egyházak élete szorosan egybefonódott az egyetemes keresztyénséggel még akkor is, ha történetük folyamán sajátos alakot öltve látszólag messze eltávolodtak a közös törzstől. Az egyes felekezeteknek történetileg formált alakja is magában hordozza a közös múlt örökségét. Ezért az egyes felekezetek történetét helyesen csak akkor tárgyaljuk, ha mindig tekintettel vagyunk az egyetemes keresztyénségre és az egyes felekezeteknél az egyetemes keresztyénséggel való összefüggésükre. Az egyes egyházak történetének a tárgyalásánál külön nehézséget jelent azoknak a viszonya az újszövetségi értelemben vett igazi egyházihoz. A történeti kutatás sem mellőzheti el az igazság kérdését s ez különösen is kényessé válik, amikor az egyes történeti egyházakat a bibliai értelemben vett egyházhoz kell viszonyítani. Ezt a viszonyt másként látja az, aki azt valamely egyház hívő tagjaként a „saját" egyházára nézve veti fel, mint aki azt valamely másik egyház nézőpontjából tekinti. De az a kutató sem nézheti tisztára egyenes vonalban a saját egyházának a bibliai egyházhoz való viszonyát, aki a saját egyházának a történetét vizsgálja: számára is feladat, hogy felvesse a saját egyházára, annak tanítására és életére, berendezkedéseire vonatkozólag az igazság kérdését. Csak így láthatja meg helye152