Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)
I. rész. „Teológus" és „teológia" - 2. fejezet. A teológia és az egyházi szolgálatra való készülés
episcopus). Ettől kezdve szabállyá válik, hogy a magasabb egy' házi rendeket csak az nyerheti el, aki az alacsonyabbakat végigfutotta. Az egyházi „rendek"-nek ebben a sorozatában nyerték el kiképzésüket az egyházi ókorban a lelkészek. Nem foglalkozhatunk részletesen avval a kérdéssel, hogy az idők folyamán hogyan alakult és fejlődött a klerikusok képzése. Csak általánosságban kell hangsúlyoznunk, hogy az egyház mindenkor nagy gondot fordított azoknak a képzésére, akikre a megbékélés szolgálatát, az ige hirdetését és a szentségek kiszolgáltatását bízta. Annyit mégis meg kell említenünk, hogy a klerikusok képzése egyházi iskolákban, a középkor folyamán leginkább a kolostori iskolákban folyt. Akik magasabb képzésre törekedtek, az egyetemekre mentek, melyek a 12—13. század óta mindenfelé kialakultak a nyugati keresztyénség területén. A teológia tudomány az egyetemeken mindenütt a fő helyen volt, az egyetemek egy részét az egyház alapította vagy legalabb :s egyházi jóváhagyással tanítottak. Ezért is volt a teológiai kar rangban a többiek közt az első. A 16. században az egyház életét átformáló változások során új rendezést kívánt a lelkészképzés is. A katolikus egyház a trienti zsinaton szabályozta a klerikusok képzését, és azt különleges püspöki feladattá tette. Kötelezte a püspököket arra, hogy egyházmegyéjük számára lelkészi „szemináriumot" (magyarul „papnevelő intézetet") állítsanak fel. Ε papnevelő intézetek kiválóbb jelöltjeit küldték az egyetemek teológiai karaira. A katolikus egyházban ez a rend alapvonalaiban mind máig megmaradt. A reformáció egyházai örökölték a lelkészképzésnek a középkori rendjét, azonban kezdettől fogva igen nagy gondot fordítottak a lelkészi szolgálatra készülők képzésére. Az 1527.-Í „Unterricht der Visitatoren" már úgy rendelkezik, hogy mielőtt valakit valamely gyülekezet lelkészül vagy prédikátorul elfogad, az illetőt előzőleg be kell mutatni a „superattendens"-nek. Ez vizsgálja meg őt, hogy vájjon alkalmas-e a tanításira, feddhetetlen-e az élete és, hogy tudja-e a gyülekezetet jól gondozni. Ez a rendelkezés szolgáltatott példát sok későbbi protestáns egyházi rendtartás számára. így alakult ki az a rend, hogy azokat, akiket valamely gyülekezet szolgálatra akart meghívni, a felsőbb egyházi hatóság megvizsgálta még pedig a teológiai képzettség és az erkölcsi feddhetetlenség tekintetében egyaránt. A lelkészek képzése általában egyetemek teológiai karain vagy esetleg az egyház által külön létesített lelkészképző főiskolákban, „akadémiákon" történt. A lelkészképzésnek ezek a keretei a protestáns egyházakban ugyancsak megmaradtak mindmáig. 13