Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)
BEVEZETÉS - Apokalipszis és apokaliptika
írásaikat rendesen valamely régen elhalt kegyes, pl. Énók, Mózes, a pátriárkák, Esdrás, Báruk, Dániel stb. nevének tekintélye alá helyezik. írásaikban nem egyszer „megjövendölik" a felvett ószövetségi szerző idejétől fogva a valóságos szerző idejéig a már megtörtént eseményeket. Ugyanakkor többnyire „pecséttel" lezáratják művüket, hogy azt csak a valóságos szerző idejében legyen szabad feltörni és az olvasó így győződhessen meg az állítólagos prófécia helyességéről. Ez a fiktív prófécia és az iratok fiktív lepecsételése — mintha az iratokat évszázadokon keresztül lepecsételve és elrejtve őrizték volna, úgyhogy azokat csak az utolsó idők számára hozták volna nyilvánosságra — biztosítani akarja, hogy az olvasók megbízhatónak és hitelesnek tekintsék a „titkosnak" minősülő „kinyilatkoztatást". 3. Az ószövetségi prófétáknál is vannak olyan szakaszok, amelyek az „utolsó időkre", ítéletre, örök életre és hasonló apokaliptikus témákra vonatkoznak, ilyenek pl. Ezs. 24-27; 65-66; Ezék. 37-48; Zak. 9-14. A legrégibb ránk maradt apokaliptikus iratnak azonban Dániel könyvét mondhatjuk, amely a IV. Antiochos Epiphanes szír király (Kr. e. 175—164) által a jeruzsálemi templom ószövetségi szolgálatának megszüntetésére és pogány szolgálatba állítására kiadott rendeletek alapján bekövetkezett válságos időkben keletkezett és az apokaliptikus irodalmat elindította. Ez a sokrétű apokaliptikus zsidó irodalom kb. 300 évig, tehát a Kr. u. 1. század végéig virágzott s azután elapadt. Művelői főként azok a zsidó irányzatok voltak, amelyek apokaliptikus váradalmakkal eltelve figyelték „az idők jeleit". Ilyenek főként az esszénusok kumráni közösségéből, a farizeusok és — talán — a zelóták soraiból kerültek ki. Dániel könyve kivételével azonban ezek az iratok már nem kerültek bele a kánonba, nagyrészük el is veszett vagy csak töredékekben, esetleg keresztény átdolgozásban maradt ránk. Sokat közülük átfut a nacionalista zsidó reménység. Amikor pedig Jeruzsálem és a templom 70-ben elpusztult, az apokaliptikus váradalom egybefonódott a theodicea kérdésével: hogyan engedhette meg Isten a templom pusztulását és választott népének gyalázatát? Ez a fájdalmas és megoldhatatlan kérdés a végső kicsengése a zsidó apokaliptikus váradalmaknak. A zsidó apokaliptikus iratok váradalmaikkal több irányba ágaznak el és nagyjából három csoportra oszlanak: 1. Olyanokra, amelyek az ószövetségi gondolkodás üdvtörténeti irányvonalát követik és az üdvkort részben zsidó nacionalista, részben pedig transzcendens kiteljesedésben képzelik el (a messiási üdvkor tehát vagy a megújult Izráel földi világhatalmának az alakjában vagy pedig a jelenlegi világkor összeomlása után Isten új világkorszakában [aión-jában], valósul meg); ez utóbbi csoportba tartozik Dániel könyve, az ún. etiópiai Énók-könyv; az ún. „Tíz hét-apokalipszis" (Énók 93; 91,12-17), Mózes mennybemenetele. 4. Esdrás, jórészt ideszámíthatok „Énók példázatai" (Énók 37-71) is. — 2. Egyes apokaliptikus iratok titkos kinyilatkoztatás alapján „kozmológiai" témákat dolgoznak fel, azaz tanításokat adnak az angyalokról, a hét mennyről, Isten trónjáról, amihez még csillagászati, időjárási stb. ismeretek is kapcsolódnak. — 3. Végül egyes apokaliptikus iratok az ember halál utáni sorsával foglalkoznak és leírják az 7
