Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)
BEVEZETÉS - A Jelenések könyvének kinyilatkoztatás-igénye
értéke szerint: mindez a teremtésbeli adottságokban gyökerezik és az azok alapján elért társadalmi és történeti teljesítmény az Istenhez való viszony szerint kapja meg pozitív vagy negatív előjelét. Ugyanígy nézi János a Jel. könyvében a Jézus feltámadása és parúziája közti eszkatológikus időszakot. Itt is a népek és emberek Istenhez való viszonya a döntő, sőt az egyetlen szempont. Hiába keresünk tehát Jánosnál a történeti viszonyok alakulása vagy a népek, ill. az emberiség története szempontjából olyan a történelmet irányító logikus, ill. dialektikus törvényszerűségeket, amelyek az immanens szemlélet szempontjait érvényesítve mai szemmel nézve magától értetődőek, mint pl. fejlődés, gazdasági, társadalmi vagy kulturális tényezők és változások. Ezért nem különböztet meg a szerző a történeti élet alakulásában egymást váltó korszakokat, nem gondol a történelemformáló erők hullámzására, népek feltűnésére vagy azok elbukására stb. Akkor is, amikor pl. Babilonról és annak bukásáról van szó, ez az istenellenes hatalmak elbukását jelenti éppen az Isten ellen lázadó hatalmak veresége tekintetében, nem pedig történeti nép, ill. államhatalom bukását. Minden ilyen, a történelem értelmét immanens vonalon megérteni törekvő szempont már csak azért is teljesen háttérbe szorul, mert hiszen a Jézus feltámadása és parúziája közti eszkatológikus időszaknak sajátos jellege van. Erre az időszakra a megdicsőült, Isten jobbján trónoló Bárány-Krisztus rejtett uralma nyomja rá a bélyegét. A világot, embereket és népeket, valamint azok történetét János sajátosan theocentrikus, ill krisztocentrikus szempontból (azaz „Isten-, ill. Krisztusközpontúság" vonalán) nézi. Ez nyilatkozik meg abban is, hogy azt, „aminek hamarosan meg kell történnie", János a mennyei istentisztelet keretébe illeszti bele. Isten, mint a változhatatlanul örökkévaló Ür és az EmberfiaBárány-Krisztus előtt hódoló imádattal borulnak le a mennyei seregek, akik a természeti és történeti világ képviselői. Az Istenhez és Krisztushoz más helyes viszonyulás nem is gondolható el, mint az imádás és hódoló tisztelet, vagy más szóval az istentisztelet. Ezért válik a mennyei istentisztelet a látomásokban leírt események egyetlen lehetséges keretévé, ezért rajzolja meg a szerző a gyülekezet képét is Isten és Krisztus előtt hódoló, imádó és dicsőítő közösségként. A gyülekezet alapvető jellegét mind a jelenben, mind pedig az új aiónban való kiteljesedése szerint az adja meg döntő módon, hogy papi szolgálatot végez. Mint ilyet emeli őt Krisztus magához, hogy királyi uralmában részesedjék (1,6; 22,3-5). Ha a látomásokban leírt eseményeknek és ezzel együtt a történelemnek is erre a sajátos theocentrikus és krisztocentrikus jellegére figyelünk, akkor válik érthetővé a Sátán és hatalmai ellen folytatott küzdelem rajza is. Az apokaliptikus tradíció gondolkodásmódját — mint már említettük —, a dualizmus, pontosabban a korlátolt dualizmus határozza meg: Istennel, mint az örökkévaló, szent és jó Teremtővel szemben áll a Sátán, mint a gonoszság hatalma. De egyedül Isten a Teremtő, a Sátán lázad Isten ellen, aki végső fokon neki is Ura. A Sátán lázadása Isten ellen azt jelenti, hogy saját maga számára követeli azt a hódolatot és imádatot, amely egyedül Istent, az örökkévaló Teremtőt illeti meg teremtményei részéről. A Sátánnak 28
