Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)

BEVEZETÉS - A Jelenések könyvének kinyilatkoztatás-igénye

bele azoknak kerete: a hét pecsét feltörése, a hét kürtszó, a harag hét csészéje. Ezek a sorozatok egymásba is kapcsolódnak. Ennek ellenére sem alkotnak olyan összefüggő, egymást követő eseményláncolatot, mint amilyenek történeti eseménysorozatok, akár egy nép életében, akár egy bizonyos területen stb. Ezt mutatja az a körülmény is, hogy a szerző közbeiktat olyan jeleneteket, amelyek nem sorolódnak bele közvetlenül a fenti keretekbe foglalt képsorozatokba (pl. a 7. és 14. fejezetek stb.). Kiegészíti ezt az a megfigyelés is, hogy egyes képsorozatok közt párhuzamokat lehet megfigyelni. Ilyen mutatkozik a hét trombitaszóval és a harag hét csészéjének kitöltésével kapcsolatos képsorozatok közt (vö. a párhuzamot a 16. fejezet magyarázatának végén). Ha helytálló az a feltevés, hogy a hét pecséttel lezárt okirat (5. fejezet) antik okiratok alakisága szerint a külső oldalon röviden összefoglalva közli a lepecsételt okirat tartalmát (lásd ehhez a részletes magyarázatot!), akkor érthetővé válik, hogy az egyes képsorozatokban visszatérnek régebbi motívumok. Ez a körülmény is tanúsítja, hogy a szerző a látomásokban nem akar szimbolikus képek segítségével — még kevésbé allegóriák alkalmazásával! — történelmi eseményeket és folyamatokat megjósolni. Megvilágosodik így a szerző írói-szerkesztői eljárása is. A Diocletianus alatt — kb. 303-ban — vértanúhalált halt Victorinus petaviumi püspök kommentárjában feltűnik az ún. rekapitulációs értelmezés. Eszerint János a látomásokban az eseményeket nem lineárisan, tehát egymásutánjukban, hanem ciklikusan, azaz mintegy spirális vonalban, visszatérve ugyanazokra az eseményekre és azokat jobban részletezve mondja el. A látomásokban leírt képsoroknak ez a rekapitulációs értelmezése túlságosan leegyszerűsíti a képsorozatok egymáshoz való viszonyát és ennyiben nem fogadható el. Viszont a benne rejtőző igazságmozzanatot, amelyet említett megfigyelésünk is kiemelt, nem szabad ma sem feledni. Ehhez hozzá kell tennünk még egy, az értelmezés szempontjából jelentős mozzanatot. János a látomásokat természetszerűleg saját kora világképének keretei közt és annak megfelelően „látja" és írja le. Ugyanígy érvényesülnek a látomásokban a szerző saját korának a térre és időre vonatkozó ismeretei is. Mindez meghatározza a látomások értelmezését a szerző és olvasói számára, így írja le a szerző pl. a mennyei istentiszteletet (4. fejezet), Krisztus parúziáját (19,11-16) vagy a mennyei Jeruzsálemet (21,9-27). Számunkra ez a világkép, valamint a térnek és időnek hozzátartozó fogalmai túlhaladottak. Ezért adódik a mai olvasó számára a kérdés, kezdhet-e még valamit a Jel.-ben adódó világképpel, valamint a tér és idő ott adódó fogalmaival. Ez a kérdés a Bibliával és kiváltképpen az Újszövetséggel kapcsolatban egyébként is felvetődik, de sehol sem annyira éles, mint éppen a Jel. könyvében. Hozzá kell tennünk, hogy János és első olvasói számára ez a világkép, valamint a térre és időre vonatkozó elgondolások reális valóságoknak számítottak, úgyhogy amikor azokat a szerző leírásában alkalmazta, akkor olvasói számára realitásokat akart leírni. Ezzel kapcsolatban két szempontra kell figyelnünk. Először arra, hogy a Jánosnak adott kinyilatkoztatás nem a világképre, vagy természettudományi ismeretekre stb. nézve ad az olvasónak tájékoztatást. Nem az a célja tehát 25