Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)

Keresztyénség és magyarság

22 ség szintézisének egyik sajátos formája éppen a szentkoronaeszméjében jelentkezik. Ezek a szempontok mutatják azt is, hogy a „keresztyén magyarság" nem tisztára a magyar mult jelensége. Ellenkezőleg, olyasmi, ami ma is él és hat. Azonban másfelől az elmondottakból az is nyilvánvaló, hogy a magyarság és keresztyénség eleven szintézise nem olyan kincsünk, amely egyszersmindenkorra készen van adva számunkra. Ami a multunkban eleven valóság és eleven életformáló erő volt, azt a mi nemzedékünknek újból ki kell magának vívnia: a keresztyén magyarság minden nemzedék számára újból megoldandó, harc és fáradság árán megvalósítandó feladattá válik. 3. Mi a feladata a keresztyén magyarságnak a magyar nemzettestben? Elsőben is, a helyes önismeret munkálása és fejlesztése. Ma különös nyomatékkal hangsúlyozzák a nemzet vezetői a nemzeti önismeret szükségét. Igazuk is van. Igazuk van abban,, hogy idegenből származó eszményeket mímelve megfeledkeztünk magunkról, Isten-adta tehetségeinkről és értékeinkről. Ma kezdünk újból ráeszmélni régi népi értékeinkre és kincseinkre: népszokásokban, népi kultúrában, viseletben és magatartásban, jellemben. A ma divatos eszmeáramlatok szívesen hárítják a felelősséget az egyházra azért, hogy régi népi értékeinkből olyan sok elpusztult: szívesen idézik, hogy az egyházi emberek milyen élesen foglaltak állást a virágénekekkel szemben. Az egyházak nem is hárítják el magukról ezt a felelősséget. Ennek ellenére érdemes arra figyelni, hogy ami az őseredeti magyar népi kultúrából áttelelte az évszázadok viharait, az igen sok esetben az egyházak árnyékában húzódott meg. A keresztyénség maga is igen sok, a szó igazi értelmében vett népi magyar kultúrális értéket használt fel, fejlesztett tovább (pl. régi magyar egyházi énekekben, népi szokásokban). De ennek a megállapításával nem elégedhetünk meg. Akik nem elfogult kritikátlansággal szemlélik a ma köreinkben folyó népi eszmélés folyamatát, azok könnyen felismerhetik, hogy ez az eszmélés igen könnyen abba a súlyos hibába eshetik, amelyet az általa annyira elitélt mult századvégi liberális magyarkodás is elkövetett. Más formában, de lényegileg ehhez a liberális magyarsághoz hasonlóan vagyunk hajlamosak ma is arra, hogy hamis romantikával csak erényeinket lássuk, hibáinkat értékeknek tüntessük fel és a bajokért a felelősséget vagy külső tényezőkre, sorsszerű szerencsétlen körülményekre, vagy legfeljebb a „híg magyarságra" hárítsuk. Igaz, nagyon tetszetős az a szempont, hogy a „mély magyarság" mindig kisebbségben maradt a „híg magyarsággal" szemben s talán hajlandók volnánk azt gondolni, hogy csak ki kellene mélyülnie, át kellene változnia az egész magyarságnak „mély magyarság"-gá, vagyis ki kellene teljesednie benne a magyarságnak olyan eszményi formában, ahogyan azt a mai „mély magyarok" elképzelik, s akkor min-