Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)

Keresztyénség és magyarság

18 hite elvilágiasodott, mivel nemzeti reménységgé lett, sőt egyenesen elsikkadt, mivel igazi tartalmát elveszítette. Ez a tragédiája ennek a protestantizmusnak: elvilágiasodik nemzeti szolgálatában s ezzel értelmét veszíti szolgálata is. Az evangélikus egyház valamivel más helyzetben volt a magyarsággal való kapcsolata tekintetében, mint a református. Tótok és németek alkották tagjainak a többségét, de ennek ellenére sem lett nemzetiségi egyházzá. Az a sorsközösség, melyben az egész magyarországi protestantizmus állott, evangélikus egyházunkat is belevonta a szenvedések áradatába és arra az oldalra állította, ahol — legalább is a másik fél véleménye szerint — protestánsnak, magyarnak és rebellisnek lenni egy és ugyanazt jelentette. Evangélikus egyházunk ezért természetszerűleg állott nemcsak a magyarság szolgálatába, hanem magáévá tette a nemzeti szabadságeszmét is ugyanúgy, mint ahogy azt a reformátusoknál látta. Tette ezt annak ellenére, hogy gyülekezetei sorában nyomatékosan jelentkeztek a nemzetiségi törekvések és hogv gyülekezetei e miatt részben elidegenedtek tőle. A háború utáni összeomlás tanulságai, az újabb kutatások világosan mutatják, hogy egyházunk összekapcsolódása a politikai liberalizmus eszmeáramlatával súlyos hiba volt. Nem a politikai liberalizmus volt az igazi magyarság, hanem annak csak egyik áramlata. Igaz, hogy olyan áramlat, amely árjával a nemzet életének egész területét elönteni látszott s aki ennek az áradatnak ellenszegülni próbált, az könnyen tűnhetett fel abban a színben, hogy nem is tartozik hozzá a nemzet testéhez. A politikai liberalizmus eszmeáramlatával való kapcsolat fűzte egyházunkat a mindenkori kormánypolitika járszalagjára. Ez biztosította köreinkben a visszhangot annak a nagyhangú és végeredményben üres hazafiaskodásnak, mely külsőleg magyarosított ugyan, de lélek szerint nem asszimilált, lényegesnek tartotta a látszatot, de a tulajdonképeni kérdéseket és feladatokat nem oldotta meg. Ezeket az általános megállapításokat könnyű volna alátámasztani egyházunk utolsó száz esztendejének történetéből vett adatokkal: elég volna a tót nemzetiségi mozgalmakkal szemben egyházunk körén belül tanúsított magatartásra, az egyházkerületek „arányosításának" ominózus ügyére, a külsőségesen magyarosító iskolapolitikába való bekapcsolódásunkra és hasonló jelenségekre utalnunk. Itt azonban nem ezeken az egyes jelenségeken van a hangsúly. Számunkra az a megállapítás n fontos, hogy egyházunk nem avval teljesíti reá háruló feladatát a magyar nemzettestben, hogy politikai eszmeáramlatok uszályhordozójává lesz. Nem az az egyház feladata, hogy nemzeti vagy éppenséggel politikai célkitűzéseket valósítson meg. A nemzeti célkitűzések megvalósítása a nemzet feladata, az egyház feladata pedig az, hogy egyház legyen. Még kevésbbé tartozik az egyházra az, hogy egyik vagy másik eszmeáramlat, politikai irányzat mellett síkra szálljon, vagy egy másik eszmeáramlat vagy