Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)
Keresztyénség és magyarság
9 nunk az Isten minden emberi bölcseséget és a hitét vesztett protestantizmust is sújtó ítélete előtt, hogy kegyelme új erővel töltsön el bennünket és alkalmassá tegyen minket feladatunk és szolgálatunk elvégzésére. Azért magyar protestantizmus ma — az újra megtalált reformátori örökség szolgálatát jelenti megújult és megelevenedett hitben. Befejezésül csak egyet. Telegdi Miklós és Pázmány Péter óta mindig kiújul a vád a magyar protestantizmus ellen, hogy a sorsdöntő órában, mikor a magyarságnak szilárd lelki egységre lett volna szüksége, a reformáció elterjedése megosztotta és ezzel gyengítette a nemzet lelkét. Abból, amit elmondottunk, nyilvánvaló, hogy ez a vád teljesen hamis. Az igazság az, hogy az összeomlásban, akkor, amikor a katolikus egyház elnémult, a reformáció igéje adott magyar népünknek új hitet és új erőt, hogy felismerje önmagát, megtalálja nemzeti életét és felegyenesedjék új reménységgel. Felekezeti kérdés a reformációból akkor lett, amikor a katolikus restauráció a magyar protestantizmusnak ezt a szolgálatát megakasztotta és a nemzetben véglegesítette a két hit megoszlottságát. Telegdi és Pázmány Péter vádja hol nyíltabb, hol burkoltabb formában mindig újra jelentkezik, jelentkezik ma is. 1) Vele szemben nem elég rámutatni történeti igazainkra, arra, hogy a protestantizmus és magyarság milyen elválaszthatatlanul összetartozott a múltban. Ennél sokkal fontosabb, hogy gáncs és rágalom közepette, szegénységben és külső dísz, társadalmi méltánylás nélkül is vállaljuk, mint őseink, az igazi protestantizmus szolgálatát. Ennek a magyar protestantizmusnak isteni küldetése van. („Keresztyén Igazság", 1936.) ') L. pl. Antal István jászberényi beszédét a katolicizmus és magyarság viszonyáról az „Üj Kor", 1936. május 15-i számában. „Ez a nemzet akkor volt nagy és hatalmas, — mondja Antal István — e nemzet fiai akkor voltak megelégedettek és boldogok, a magyar nemzeti társadalom akkor volt egészséges és kiegyensúlyozott — gondoljunk az Árpádok, az Anjouk, Mátyás király korára, — amikor az államélet irányításában az Egyház méltó és preponderáns szerepet vitt". „A nemzet katasztrófája ott kezdődött, amikor a magyarság vallásilag kettészakadt, amikor hitében megbomlott s amikor a hitben és vallásban rejlő hatalmas morális és anyagi erők nem a külső ellenség visszaszorítására, nem a nemzet nagy életproblémáinak megoldására, nem a nemzeti társadalom újjáteremtésére koncentrálódtak, hanem terméketlenül, sőt egymást gyengítve és lerontva szétporladni kényszerültek a magyarnak magyar elleni harcában". — Az itt megszólaló felfogás úgy tesz, mintha a középkori magyar királyság soha nem kényszerült volna harcba szállni az Egyház vezetőinek „preponderáns" befolyásával, mintha a társadalom kiegyensúlyozottságát nem zavarták volna meg ismételt parasztlázadások, s mintha a nemzet katasztrófája szempontjából Mohács jelentéktelen epizód lett volna. Amennyiben pedig a hit „megbomlása" miatt a vallásban rejlő erők „terméketlenné" lettek, sőt gyengítették a nemzetet, úgy ez a vád elsősorban azt a katolikus restaurációt éri, mely polémiájával és a hatalmi eszközök kíméletlen kihasználásával nem engedte megnyugodni a lelkeket.
