Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)
Keresztyénség és magyarság
7 Nem méltán büntet az-e meg minket?! Mert most elfeledtünk tégedet, Szívünkbe tettünk isteneket, Bálhoz emeltük kezeinket. Nem bíztunk csak az egy Istenben, Azért hagytál el a szükségünkben. De minden harag és büntetés, ítélet ellenére is könyörög: Támadj fel Üristen már mellettünk, Mi nagy ügyeinkben légy velünk, Színyedet ne rejtsd el előttünk, Győzedelmet adj már minékünk. A hitnek ezzel az eleven erejével szolgált a 16. században a reformáció a magyarságnak. Hogy ez micsoda nagy szolgálat volt, azt csak az tudja felmérni, aki mai elesettségünkben is meglátja bajainknak, nyomorúságunknak gyökereit. Látja, hogy hogyan veszett ki ma is széles rétegekben az eleven hit, hogyan pusztít városon és falun egyaránt a hitetlen anyagiasság és hogyan lesz úrrá a hitetlenség nyomán népünkben a reménytelenség. Akinek füle van a hallásra és szeme a látásra, annak ebben a mi mostani helyzetünkben megelevenedik annak a reformátori igének minden szava. Hogy mennyire eleven, menynyire a mi mostani magyar létünk sorskérdései szólalnak meg e régi négyszázados porlepte írásokban, azt talán mi sem mutatja jobban, mint hogy Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa számára a 16. századbeli Végkecskeméthy Mihály versét vette alapul. Hivatása magaslatán akkor áll, isteni küldetésének akkor engedelmeskedik a magyar protestantizmus ma, ha úgy szolgál a nemzetnek, hogy magáévá teszi, megszólaltatja minden létkérdését, megszólaltatja a falu és a város testi, lelki nyomorúságát, megtanít szociális felelősségtudatra munkások és munkanélküliek, zsellérek és nincstelenek iránt, és kitörölhetetlen, égő fájdalommá teszi minden egyes magyar testvérünk baját, fájdalmát, nyomorát. Mindezt pedig úgy, hogy magyar létünk e sorsdöntő fordulóhoz elérkezett kérdéseit a tiszta evangéliumi ige világosságába állítja és így nem emberi bölcseséggel és emberi elgondolásokkal, nem jóakaratú ötletekkel, vagy a hamis szakszerűség hitetlen, az eleven élettől elszakadt szoba-tudományosságával, hanem az Isten igéjében elénk táruló örök igazság fényszórójával világít be a jelen sötétségébe. Sötétté a jelenünket, bajjá a nyomorúságunkat a hitetlenségünk teszi. Mert a hittel együtt kialudt szívünkben a szeretet lángja is, elhamvadt a felebarátért való felelősség tudata s mint a példázatbeli pap és lévita, csak magunkra, önző érdekeinkre gondolva rójuk az élet országútját, mitsem törődve útfélen heverő, kifosztott, megnyomorított magyar testvérünkkel. A legtöbben, kik e sorokat olvassák, többé-kevésbbé biztos helyről vívják az élet harcát s fedezékükben körülbástyázták, gondosan