Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)

Keresztyénség és magyarság

5 németdúlta, elpusztított országig, hol százszámra hamvadtak el falvak, lettek üszkös romokká virágzó városok, terméketlen, mocsaras ingoványokká az Alföld búzatermő mezői és virágos rétjei! Hontalanná lett a magyar hazájában! S ezt az összeomlást betetőzte a középkori magyar katolicizmus összeroppanása a 16. század első felében. Nem a reformáció hódítása törte össze a 16. században a magyar katolikus egyházat. Nem kisebb történetíró, mint Szekfű Gyula mutat rá arra, hogy a római egyház hatalmas középkori szervezetét hogyan idegenítették el a katolikus hitükben tántoríthatatlan magyar királyok s ezzel „szinte" megsemmisítették a középkori egyház „anyagi alapjait és lelki hatalmát."

1) De ehhez hozzá kell tennünk, hogy ennél a külső, szervezeti összeroppanásnál súlyosabb volt a belső, a lelki öszszeomlás. A középkor végén, mint mindenütt, úgy hazánkban is megfigyelhető a katolikus hitélet mind intenzívebb ápolása: az emberek erősen vallásosak. Ezen nyilvánvaló lelki éhség és erőteljes vallásosság ellenére a középkori magyar katolikus egyház a mohácsi vészt követő időkben spirituális vonatkozásban is öszszeomlott, csődbe került. A magyarság történetének ebben az egyik legnehezebb órájában, amikor a nemzetnek kétszeresen szüksége lett volna a keresztyénség szolgálatára, a katolikus egyház megnémult. Nem volt szava a nemzethez, mellyel elesettségében segítségére tudott volna sietni, lelki erejét a megpróbáltatások közt erősítette, beléje új, a jövendőre és hivatására tekintő hitet tudott volna oltani. Ezt a helyzetet kell világosan felismernünk. Mert így látjuk meg a reformáció igazi nagy szolgálatát, melyet ebben az időben a magyarság közt végzett. Azt mondhatnánk, szimbólikus jelentőségű cselekedet volt, amikor Luther Márton Máriának, II. Lajos özvegyének egy négy zsoltár (Zsolt. 37, 62, 94 és 109) magyarázatát tartalmazó iratával sietett a lelki segítségére és vigasztalására. „Ezeket a zsoltárokat azért bocsátottam közre, — írja Luther irata ajánlásában, — hogy királyi Felségedet vigasztaljam ebben a nagyhirtelen szerencsétlenségben és nyomorúságban (amennyire Isten minket vígasztal és nekünk vigasztalást ad). A mindenható Isten most így látogatja meg királyi Felségedet, nem haragból vagy irgalmatlanságból, mint azt bizton reméljük, hanem, hogy fenyítsen és próbára tegyen s így királyi Felséged megtanuljon bízni egyedül az igaz Atyában, ki a mennyben lakozik, s vigasztalást találjon az igaz vőlegénynél, Jézus Krisztusnál." Amit itt Luther ír, alapvető jelentőségű lett. Ahogyan Luther Márton Mária királynét, úgy igyekezett a reformáció magyar úttörőinek csapata népünket irtózatos elesettségének, külső és belső összeomlásának nehéz idején, török- és németdúlás zivatarai, belső testvérharc felőrlő egyenetlenségei, vallásos villongások és üldöztetések közepette erősi') L. „Magyar Történet", 1. kiadás, IV. 243. 1.