Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)
I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)
17 18 19 20 21 22 23 45 s akkor végezetül is az „igazság"-nak, t. i. Isten igazságának lesz részesévé. Isten őt elfogadó, neki megkegyelmező ítéletében részesül. Ez nemcsak olyan értelemben áll, hogy minden cselekedet meghatározza az ember magatartását, mintegy formálja a jellemét és kihat a további cselekedetekre. Még fokozottabb mértékben kell ennél arra gondolni, hogy a bűnnek, ill. az Istennek a szolgálata olyan helyzetbe, a „szolga" helyzetébe hozza az embert, amikor lekötöttsége miatt nem ura saját magának, hanem cselekszi annak akaratát, aki vele rendelkezik. A természetes ember a bűnnek a szolgaságában van s ennek a vége „halál", az ember megsemmisülése, ill. kárhozatba süllyedése Isten ítélete alatt. Az „engedelmesség szolgálata" más szóval a hit; v. ö. a „hit engedelmessége" kifejezést 1, 5; továbbá 10, 14—16. Erre az engedelmességre az ember nem jut el saját magától. Ez a szív szerinti engedelmesség eredménye a „tanítás"-nak, azaz az evangéliumnak. Ezt az apostol a tanítás szóval nem minősíti valami tanrendszernek vagy ismeretek közlésének; a „tanítás" ebben az úsz-i használatban inkább a magyar „igehirdetés" szónak felel meg. Pontosabban itt a tanításnak olyan formájáról van szó, amelynek — a szöveg szószerinti fordítása szerint — a keresztyének „átadattak", Isten adta át őket neki, az Isten vezette el őket a tanítás e formájára. Azonban csak „voltak a bűnnek szolgái", most már engedelmesek: ez éppen a Krisztusban szerzett váltság, a belső, tulajdonképeni tartalma szerint. Mivel a keresztyének „megváltottak", azért egyúttal felszabadultak, „szabadok". Ez a szabadság azonban nem azt jelenti, hogy a maguk urai, hogy Istentői szabadok. Ellenkezőleg, ez a szabadság azt jelenti, hogy visszatértek a teremtésszerű rendhez, amelyben az ember szabad Isten szolgálatára, szabadon, azaz idegen hatalom befolyása és kényszerítése nélkül tud teremtésszerű céljának élni, tehát „szolgálni az igazságnak", szolgálni Istennek. Ezt a helyzetet olvasóinak természetadta gyarlósága miatt az apostol avval a nagyon is emberi, tökéletlen hasonlattal szemlélteti, hogy amint addig (míg keresztyénekké nem lettek) a tisztátalanságnak és gonoszságnak szolgáltatták ki tagjaikat gonoszság cselekvésére, hasonlóan szolgáltassák ki tagjaikat ezután az igazságnak a végből, hogy Isten megszentelje őket. Tökéletlenül emberi ez a hasonlat azért, mivel az ember nem oly értelemben ura önmagának, hogy egyszerűen dönthetne a felől, kinek szolgáltatja ki magát. Ellenben akik meghaltak a Krisztussal és akiknek élete megújult Krisztus által, azok immár át tudják magukat adni az igazságnak, azokban már működnek az Isten Szentlelkének megszentelő erői s így mindig megújuló, állandó feladatukká válik, hogy szolgáljanak az igazságnak. Hogy mindez világos legyen előttünk, Pál még egyszer az olvasó szeme elé állítja a régi és az új élet közti áthidalhatatlan különbséget. A régi életben a bűn szolgái voltunk és így „szabadok voltunk az igazságtól". Aki a bűn szolgája, az nem részesül Isten igazságában. Ennek az életnek a gyümölcse valami egészen más: erkölcsi tisztátalanság és gonoszság, olyasmi, ami miatt utólag is szégyenkezés fogja el az embert. Végezetül is mindez a halálba vezet. Ezzel a régi helyzettel szemben áll a csodálatos „most": felszabadulás a bűn irtózatos rabszolgaságából, Istennek a szolgálata és a megszenteltetés, Isten Lelkének életet újító munkája rajtunk. A bűn — mint valami szörnyű rabszolgatartó hatalom — kérlelhetetlen következetességgel fizeti meg a zsoldot szolgáinak: halálba kergeti őket. Isten nem fizet zsoldot, ellenben elárasztja övéin kegyelmének drága ajándékát, az örök életet, mellyel Krisztus Jézusban, a vele való közösségben ajándékozza meg őket. Ott halál, itt élet — ez fejezi ki a kétféle életforma végletes ellentétét. Amaz a bűn szolgaságának, emez a Krisztus-hitnek az életformája. A megújult élet az engedelmes hit életformája.
