Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)

34 23 24 25 5.1 2 3 4 Ábrahámnál. A zsidó irástudomány másként értelmezte Ábrahám történetét és hitét: ott a pátriárka a zsidó kegyesség példaképe, hitével és a törvényt betöltő cselekedeteivel érdemli ki Isten kegyelmét. Viszont ma, amikor az ÓSz történeteit és elbeszéléseit beleillesztjük a saját korukba és a történeti szempont érvényesítésével vesszük azokat kritika alá, első pillanatra jogosulatlannak, sőt helytelennek látszik az ÓSz-et úgy használni és értelmezni, mint ahogy az apostol teszi. S mégis: az ÓSz kinyilatkoztatás-tartalmát nem tárja fel és nem is tudja feltárni sem a zsidó írástudomány, sem a modern kritikai tudományosság. Ezt egyedül a hit látja meg, ha úgy közelít az Íráshoz, mint az apostol. Minden egyéb szemléletmódról áll az, amit az apostol a zsidókról mond: lepel takarja el a szemet és az csak Krisztusban hull le (II. Kor. 3, 12—14). Csak akkor tárjuk fel az ÓSz igazi és tulajdonképeni tartalmát, amikor kinyilatkoztatás-tartalmát Krisztusban keressük. Ez csak Krisztusban és csak a hit számára nyilvánvaló. Ezért minden igaz hitnek ragaszkodnia kell az ÓSz-nek a hitből fakadó szemléletmódjához. Ezt alkalmazza az apostol ebben a fejezetben, de meg egyébként is. Ez a szemléletmód jut kifejezésre a következőkben is: mindaz, ami az írásban előttünk van, nem a történeti tudósítás kedvéért, vagy esetleg Ábrahám érdekében van megírva, hanem miérettünk is. Tőlünk is ugyanilyen hitet vár Isten és nekünk is ilyen hitet akar a javunkra írni. Ennek a bizodalmas, reménységből élő, paradox, alázatosan engedelmes hitnek a tartalmát írja körül az apostol avval, hogy az hit abban az Istenben, aki feltámasztotta Jézust, a mi Urunkat a halálból. Evvel a megjelöléssel teljesedik ki a keresztyén hit valósága. Az igaz hit mindig Krisztus-hit. Ragaszkodás ahhoz a Krisztushoz, aki halálra adta magát érettünk, bűneinkért, és feltámadott a mi megigazulásunkért. Ez a hit tehát nem egyszerű elhivése annak a tanításnak, hogy Jézus meghalt a bűneinkért és feltámadott a megigazulásunkra. Sokkal több ilyen „elhivés"-nél, sőt egészen más valami. Az, hogy Krisztus értünk halt meg s hogy feltámadása a mi megigazulásunkat szolgálja, nem olyan „tanítás", amelyet tudomásul véve fogadhatnánk el, mintegy értelmünkkel hozzájárulhatnánk s így sajátíthatnánk el. Aki bizodalmas hittel hagyatkozik az Isten Krisztusára, annak az értünk meghalt és feltámadott Krisztus lesz életét megújító, kegyelmes urává. Ekkor teljesedik be rajtunk az Ábrahámnak adott ígéret: „örökösök" vagyunk, „örökösei Istennek, Krisztusnak pedig társai az örökségben, ha t. i. vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt részesedjünk dicsőségében is" (Róm. 8, 17). Ábrahámnak ezek a fiai nem a testi leszármazás rendje szerint lesznek az örökösök, hanem hit által. A hitben ledőlnek a válaszfalak, melyek a népeket Isten színe előtt elválasztják. Ha a földi viszonylatok maradnak is, amik voltak, Isten színe előtt nincsenek zsidók és pogányok, hanem mindazok egyek a Krisztusban, akik benne hisznek (Gal. 3, 28). b) Üdvösség — hit által! (5, 1—21.) 5, 1—11: Megigazulás és kiengesztelés. Megigazulván hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ő nyitotta meg az utat a hit révén az osztályrészünkké lett kegyelemhez, — ezért dicsekszünk az Isten dicsőségének reménységével. Sőt: dicsekszünk nyomorúságaink közepette is. Mert tudjuk, hogy a nyomorúságban születik meg az állhatatosság, az állhatatosság tesz kipróbálttá s a kipróbáltság alapozza meg