Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)

32 18 19 20 21 22 23 24 25 13 14 lítja, akik nem léteznek. [Ábrahám] a reménység meghiúsultakor is reménységgel hitte, hogy „sok nép atyjává" lesz a szerint az ige szerint: „Így lesz a te ivadékod!" Nem tántorodott meg hitében akkor sem, amikor — hiszen csaknem százesztendős volt már, — saját életerejét vesztett testét, meg Sára méhének elapadását vette számba. Nem kételkedett hitetlenséggel Isten ígéretében, hanem mind erősebb lett a hitben, Istent dicsőítette, és teljesen áthatotta a meggyőződés, hogy amit Ő ígért, azt meg is cselekedheti. Azért is „számított neki igazságul". De nemcsak reá való tekintettel mondja az írás: „[igazságul] számított neki", hanem mi miattunk is. [Isten] beszámítja nekünk is, kik hiszünk Benne, aki feltámasztotta Jézust, a mi Urunkat a halottak közül. Ö „a mi bűneinkért ment a halálba" és a mi megigazulásunkra támadott fel. 17. vs. v. ö. I. Móz. 17, 5. — 18. vs. v. ö. I. Móz. 17, 5. 16; 22, 18 stb. 22—23. vs. v. ö. I. Móz. 15, 6. — 25. vs. v. ö. Ezs. 53, 4—5. Körülmetélkedés, mint a választottság sakramentoma, törvény és az Istentől nyert ígéret elválaszthatatlanul összetartoznak, egységbe fonódnak össze a zsidó kegyesség és gondolkodás számára. Ezért az apostol is magától értetődően folytatja gondolatmenetét azzal, hogy az Istentől nyert ígéretet a hit alapján álló igazsággal hozza kapcsolatba. Ábrahám az ígéretet Istentől nem a törvény közvetítésével nyerte. Azaz Isten neki az ígéretet nem azért adta, mivel Ábrahám a törvény megtartása által bizonyult kiválóan kegyes férfiúnak. Ábrahám idejében még nem is volt meg a kinyilatkoztatott törvény, tehát nem is lehetett Ábrahám kegyességét a törvényhez mérni. Ennek ellenére ígéretet ad neki Isten. Ezt foglalja össze az apostol abban, hogy Ábrahám vagy ivadéka örökségül nyeri a világot. Ez az ígéret ilyen formában, ill. szószerint nincs meg az ÓSz-ben. Azonban a zsidó írástudomány azt az igét, hogy Isten Ábrahámot sok nép atyjává teszi (I. Móz. 17, 5), általában így értette s az apostol által ebben a fejezetben is idézett I. Móz. 15, 6-ot is úgy értelmezte, hogy annak bizonysága szerint Ábrahám megnyerte a földet és a mennyet. Az ígéret tehát, amelyről itt szó van, nem a zsidóság világi uralomra vágyásának a beteljesedéséről szól, hanem az Isten fiainak örök „uralkodására" vonatkozik (v. ö. Jézus ígéretét Máté 5, 5). Ez az ígéret a hitből való igazsághoz van kötve, vagyis azok nyerik el, akik hit által nyertek igazságot Istennél. Ellenkező esetben, ha a törvényhez volna kötve, ha tehát azok volnának az örökösök, akik „a törvény alapján állanak" (azaz olyanok, akik a törvény követelte cselekedetekkel és élettel igyekeznek Isten kegyelmét kiérdemelni), akkor „üressé", tartalmatlanná és értelmetlenné válna a hit és megsemmisülne az ígéret. Az igazi hit lemond arról, hogy igényeket támasszon Istennel szemben. Ha igényeket támaszt, — mint ahogyan a törvény követelte cselekedetek alapján álló ember valóban igényt támaszt az Istennel szemben, — akkor már többé nem hit, nem teljesen Istenre hagyatkozás, nem teljesen Istenben való hit, hanem legalább is részben magunkban bízás. Akkor azután ez a magunkban bízás, a saját erőnkre, képességeinkre és teljesítményeinkre, a saját értékünkre való támaszkodás lesz az Istenhez való viszonyunknak döntő tényezőjévé. A hit „üressé" lett. De akkor az ígéret is „megsemmisül". Mert az ígéretet bibliai értelemben az teszi ígéretté, hogy az ember annak teljesítését és beteljesedését teljesen Isten kezébe helyezi, az Ö irgalmas