Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)

30 4,1 1 $ 4 5 « annak a hitnek nyomdokain, melyet még körülmetéletlensége alatt tanúsított. 3. vs. v. ö. !. Móz. 15, 6. — 7—8. vs. v. ö. Zsolt. 32, 1—2. — 9. vs. v. ö. 1. Móz. 15, 6. Az 1. vs. görög szövege a régi kéziratokban bizonytalan. A fordítás a Vatikáni Könyvtárban levő, egyik legrégibb újszövetségi kézirat („B") szövegének felel meg. Ez a szöveg nemcsak a legsimább, hanem egyúttal legjobban illeszkedik is bele az összefüggésbe. — A régi kéziratok nagy része e helyen a következő szöveget adja: „Mit mondjunk tehát, hogy Ábrahám a mi test szerinti ősatyánk talált?" A szokásos magyar fordítás is ezen a szövegen alapszik. Az apostol 3, 21-ben arra hivatkozott, hogy Istennek a törvény nélkül kinyilvánított igazságát tanúsítják a törvény és próféták. De ezen túl is az evangélium hirdetése azonnal felveti a kérdést: vájjon nem visz-e ez az apostol által hirdetett evangélium olyan törést az üdvtörténetbe, mely semmivé teszi a zsidóság zsidóvoltát és hatálytalanítja a törvényt? Ez az ellenvetés már 3, 31ben is feltűnik s a következő fejtegetések során mindig új formában szólal meg. Az apostol is különböző szempontok alatt adja meg rá a feleletet. Először Ábrahámot, a zsidóság test szerinti ősatyját állítja az olvasó szeme elé. Lehetünk-e Ábrahám fiai, ha elfogadjuk az apostol hirdette evangéliumot? — ez a kérdés a kiindulópontja a fejtegetéseknek. Mert a zsidóság számára Ábrahám több, mint „ősatya", a nemzetség és nép megalapítója. Minden zsidó büszke arra, hogy Ábrahám fia és pedig nemcsak abban az értelemben, hogy tőle származik, hanem úgy is, hogy az Ábrahám mutatta úton jár. Ábrahám a zsidó kegyesség, az egy Istenben való hit, a törvény megtartásának az ősképe, Isten választottja és az igazak példaképe. A zsidó írástudomány közfelfogása szerint ezt Ábrahám istenfélelmével, törvényszabta cselekedeteivel érte el. Tehát cselekedeteiért fogadta el őt Isten igaznak. Ha így lett volna, mondja az apostol, akkor Ábrahámnak lett volna oka dicsekvésre. Hiszen a zsidóság éppen a törvény megtartásával, kegyességével dicsekszik. Igaz, hogy ez sem Isten előtt való dicsekvésre adott volna alapot. Isten előtt minden emberi dicsekvésnek el kell némulnia (v. ö. I. Sám. 2, 3.). Éppen ezért idézi Pál az írást: l. Móz. 15, 6 szavait, melyek az írástudományban is alapvető szerepet játszottak, amikor a kegyes Ábrahám képén az üdvösség útját rajzolták meg. A zsidó írástudomány számára ez az íráshely egyike a legfontosabb nyilatkozatoknak, vele a maga tanítását igyekezett igazolni. E szerint a gondolkodás szerint a hit Ábrahámnak a „jócselekedete", az érdeme. Ennek beszámításával, tekintetbe vételével minősítheti Isten őt igaznak. Ezzel a zsidós értelmezéssel száll szembe az apostol, amikor hangsúlyozza, hogy beszámításról a szó tulajdonképeni értelmében ott lehet szó, ahol valaki cselekedetekre hiv^tkozhatik: az a munkás, aki feladatát elvégezte, igényt tarthat arra, hogy teljesítményét beszámítsák neki s ne kegyelem, hanem a köteles járandóság szerint fizessenek neki bért. Az írás azonban Ábrahámról nem mint ilyen cselekedeteket felmutató, érdemeinek a jogos igényével Isten elé lépő kegyesről szól, hanem a pátriárka hitét állítja homloktérbe. A hit pedig arra tekint, aki „az istentelent elfogadja igaznak". Az ÓSz-ben ismételten kárhoztatja Isten azt, aki „igaznak mondja a bűnöst" (II. Móz. 23, 7; Ezs. 5, 23; Péld. 17,15.). A hitnek megfoghatatlan paradox bizodalma az, hogy az ember félredobva mindent, amivel Isten előtt érvényesülni próbált, minden bűne ellenére Istenhez menekedik és teljesen őrá bízza magát. Ennek a hívő embernek a hite nem érdemet keres Isten előtt és Isten ezt a hitet nem érdemként jutalmazza, hanem igazságnak számítja, fogadja el tiszta atyai könyörületből, kegyelemből. De nemcsak Ábrahám példája igazolja, hogy Isten kegyelemből, hit által