Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)

25 27 28 29 30 31 21 gát e mostani időben, hogy igaz legyen Ő maga s igaznak ítélhesse azt, aki hisz Jézusban. Hol marad a dicsekvés? Lehetetlenné vált! Milyen törvény által? Az által, mely cselekedeteket követel? Nem, hanem az által a törvény által, mely hitet követel! Mert megállapítjuk, hogy megigazulunk hit által a törvény követelte cselekedetek nélkül. Vagy Isten csak a zsidók Istene volna s nem egyúttal a [pogány] népeké is? Valóban, a [pogány] népeké is! Ha t. i. egy az Isten, ugyanaz, aki hit alapján igaznak fogadja a körülmetélteket és hit által a körülmetéletleneket. Vájjon tehát leromboljuk-e a törvény hatályát a hit által? Szó sincs róla, inkább mi juttatjuk érvényre a törvényt! Az eddigiekben az apostol a bűnös emberiségről szólt: Isten az ő haragjával sújtja az emberiséget bűne miatt. A természetes ember, aki a természet és a történelem világában, valamint saját lelkiismeretének segítségével keresi az utat Istenhez, és hasonlóképen az Isten törvényének a hatálya alatt álló ember is, aki a törvény követelte cselekedetek segítségével igyekszik Isten kegyelmét elnyerni, egyaránt csődbe jutottak. Nincs emberi út Istenhez. Az emberi törekvés, fáradozás vagy erőlködés nem hogy közelebb vinne bennünket Istenhez, hanem inkább csak növeli a bűn hatalmát fölöttünk. Ezért sújtja Isten haragja az embert, legyen az akár pogány vagy zsidó, akár istentelen és hitetlen vagy vallásos és rajongó. Ezt a helyzetet tárta fel az apostol az előző fejezetekben olvasói előtt. Azonban mégsem csak ez az ember helyzete Isten előtt. „Most azonban..." — írja az apostol: most ebben az ítéletes, utolsó időben Isten akaratából megváltozott a helyzet. Isten cselekedete ez a csodás „most". Keresztülszakítja az évek és a világtörténelem eseményeinek a folyását s valami újat állít bele a világba. Beleállítja a világba és az mégsem „e világból" való. Olyan eseménynek látszik, mint minden más esemény és mégis az események fölött álló isteni cselekedet az: nem merül el az idő mindent elnyelő árjában. Ez az isteni cselekedet: a „most", a „mostani idő" (26. vs.) jelen idő az apostol számára, holott akkor sem annak a pillanatnak az eseményéről volt szó. Ez a „most" jelen a mi számunkra is. Nem a mult eseménye, melyet mint „történelmet" vehetnénk tudomásul, hanem olyan isteni cselekedet, mely bennünket is ebben a mostani és — számunkra — utolsó időben szólít meg, állít döntés elé, formál ítélettel és kegyelemmel. Azt a csodálatos isteni cselekedetet, mely ezt a mi időnket „az Ür kegyelme, jókedve esztendejévé" (Ezs. 61, 2; Luk. 4, 19.) teszi, az apostol abban jelöli meg, hogy „Isten kinyilvánítja igazságát". Pontosan a görög szöveg azt mondja: „nyilvánvalóvá lett Isten igazsága". Az amit az apostol „Isten igazságá"-nak nevez (v. ö. 1, 17 és a függelékben), t. i. Istennek ítélet és kegyelem által igazságot teremtő cselekedete nyilvánvalóvá lett és most nyilván van. Isten nyilvánvalóvá tette igazságát, ez hozta meg a változást, a kegyelem esztendejének a csodálatos „most"-ját. Nem valami tan, vagy filozófia, vagy vallás és erkölcsiség hozta létre a változást, hanem Istennek az a cselekedete, mellyel igazságát nyilvánvalóvá, láthatóvá teszi a világban. Igazságának kinyilvánításával Isten kilépett elrejtettségéből, Ö maga nyúlt bele életet teremtő erővel, isteni életajándékozásával a bűn és halál világába. „Törvény nélkül" nyilvánítja ki igazságát Isten. Isten igazsága, az evangélium, amelyben igazságát kinyilatkoztatja, nem a törvény alapján áll, nem is