Dóka Zoltán: Márk evangéliuma – 2. kiadás (Hévizgyörk, 2005)

Bevezetés - B) Ki írta Márk evangéliumát?

előttünk áll. Ennek vizsgálata Máténál és Lukácsnál, az ún. nagyszinoptikusoknál, viszonylag könnyebb, mert: többet tudunk forrásaikról (Mk és Q). Sokkal nehezebb viszont Márknál, akinek forrásaira s egyben hagyományszerkesztő szempontjaira magából a könyvből kell következtetnünk. Érthető, hogy a megoldási kísérletek között jelentős eltérések találhatók. A redakciótörténeti kutatómódszer első jelentős kísérlete H. Conzelmann és W. Mancsén nevéhez fűződik. Conzelmann Lukács evangéliumáról (1953), Marxsen pedig Márkról (1956) írt elemző tanulmányt. Marxsen eredményei (vö. a 13. fejezet bevezetését!) általában nem találtak kedvező fogadtatásra, de mindenképpen termékenyítően hatottak a további kutatásra. Fontos eredményeket hozott E. Schweizer munkássága, aki elsőként írt Márk-kommentárt a redakciótörténeti kutatómódszerrel. Jelentős, átfogó tanulmányokat írtak még S. Schulz és J. Schreiber is. Felsorolhatatlan a sok részlettanulmány. Katolikus újszövetségi kutatók is egyre több redakciótörténeti Márk-elemzést írnak. Különösen jelentős Pesch, Kertelge, Reploh munkássága. Ε röviden vázolt, teológiatörténeti háttérrel tudatos összefüggésben készült a jelen könyv is. Figyelembe veszi a történetkritika módszereit és támaszkodik azok eredményeire. Ugyanakkor kísérletet tesz a Márk evangéliumával kapcsolatos redakciótörténeti kérdésfelvetés megoldására, azaz Márk teológiai koncepciójának megragadására. Mielőtt e kísérlet szempontjait összefoglalnám, a szerzőség kérdésére keresünk rövid választ. B. Ki írta Márk evangéliumát? Ε naivnak tűnő kérdés a szerzőség problémájának bonyolult voltára utal. Mert bár a szerzőt valószínűleg Márknak hívták (gyakori név az 1. században), a kérdés éppen az, hogy ki volt ez a Márk. Maga a könyv névtelen, tehát nem ad támpontot. (Csak a 2. századtól írták az evangéliumok fölé a szerzők nevét.) Szokták ugyan a szerzőt a 14,51k-ban szereplő ifjúval, őt pedig az ApCsel-ben és a levelekben említett Márkkal azonosítani (vö. ApCsel 12,12.25; 13,5.13; 15,37kk; Kol 4,10; Filém 24; 2Tim 4,11 lPt 5,13), aki eszerint szemtanú volt. De éppen ez szól a feltevés ellen. Az egész evangéliumból ugyanis világosan kitűnik, hogy a szerző nem lehetett szemtanú, hanem átvett és teológiailag formált hagyományanyagot dolgoz fel. A magyarázat során többször is látni fogjuk, hogy Márk nem ismeri jól Palesztina földrajzát, sem a zsidó szokásokat. A zsidó kegyességről polemikusabban és szabadabban ír, mint ahogy az egy született zsidótól várható. Ugyanez a megfigyelés zárja ki azt a 2. század elejéről származó feltevést is, hogy Márk Péter tolmácsa volt és a szemtanú-apostol visszaemlékezéseit jegyezte le (Papias). Ε feltevés mögött a már említett, 2. századi tendencia rejlik: igazolni az evangélium apostoli eredetét a tévtanítókkal szemben. Kr. u. 200 körül a hagyomány már azt is feltételezi, hogy Péter és Márk Rómában XIV