Dóka Zoltán: Márk evangéliuma – 2. kiadás (Hévizgyörk, 2005)
Első főrész: Jézus titkos kinyilatkoztatása (1,1-8,26) - IV. Jézus hatalommal tanít és cselekszik (3,7-6,56)
29. Jézus legyőz betegséget és halált - 5,21-43 14,1). A „Ne félj, csak higgy!" felhívással ezt a lehetőséget ajánlja fel Jézus a halál félelmes árnyékába jutott Jairusnak. így segíti hitre. A klasszikus mondat azonban túlnő Jairus egyéni esetén és az olvasót is megszólítja. Ezért nem szól az elbeszélő arról, hogy Jairus hogyan reagált a halálhírre, ill. Jézus biztatására. A későbbiekben sincs már szerepe. Nem ő, hanem Jézus szava a fontos, amely mindnyájunkat hitre hív, akik a halál félelmes közelségében élünk. 37 Jézus a benne működő isteni hatalom bizonyosságával indul a halotthoz. A sokaságot azonban hátrahagyja, s a tizenkettőből is csak a legbensőbb kört alkotó három tanítvány „követheti" (vö. 3,14.17). ők lesznek - a megdicsőülés (9,2) és a gecsemánei gyötrődés (14,33) mellett - legnagyobb csodájának is tanúi. A sokaság elől viszont elrejti isteni hatalmának kinyilatkoztatását. Mindez Márk titok-képzetének sajátossága s ezért valószínű, hogy az egész 37. v.-et ő fűzte bele az elbeszélésbe. Persze a csodaelbeszélésekre általában is jellemző, hogy a csodatevő a nyilvánosságot kizárja. Ezt a hagyományos vonást találjuk a 40. v-ben s ez még inkább valószínűvé teszi a 37. v. márki eredetét, amely nélkül az elbeszélés menete simább és egységesebb volna. 38 Közben a háznál már megkezdődött a halottsiratás, amelyet palesztinai szokás szerint fuvolások és siratóasszonyok vezettek. A halálhír tehát igaz volt. 39 Annál meglepőbb kontrasztként hangzik Jézus szava, amely szembeszegül a halál kétségtelen tényével: „Nem halt meg a gyermek, hanem alszik!" A mondat értelme vitatott. Még ma is van olyan racionalizáló magyarázat, amely szerint Jézus a gyermek tetszhalálát állapítja meg. Az egész elbeszélésből világos azonban, hogy sem az elbeszélő, sem Márk nem egy téves diagnózis korrekciójáról akar beszámolni, hanem Jézus halált legyőző isteni hatalmáról. Az „alvás", mint a halál enyhítő megjelölése használatos az egész ókori irodalomban és a Bibliában is. Csakhogy itt a kettő szemben áll. Az „alvás" nem a halál, hanem az élet jele. Jézus tehát azt, akit az emberi tapasztalás kétségtelenül halottnak mond, élőnek nyilvánítja. Ember így nem tud halottra nézni, csak Isten, aki „nem halottak Istene, hanem élőké" (12,27). Itt van Jézus mondatának titka, amely ugyanazt az isteni igényt fejezi ki, mint a bűnbocsánat hirdetése (2,5kk). Jézus Isten szemével néz a halottra. Szavában Isten szava hangzik. 40 Hit nélkül azonban (36. v.!) mindez érthetetlen, sőt nevetséges az ember számára. Nemcsak Jézus szava, hanem a gyászoló tömeg nevetése is meglepő kontraszt. Nevető gyászolók! Micsoda ellentmondás! Az ember még erre is képes, annyira képtelen az Isten hatalmával számoló hitre. Jézus a nevető hitetlenségre azzal válaszol, hogy „mindenkit kiküldött". Ebben is hatalma nyilatkozik meg. Csak a szülők és a három tanítvány (= „a vele levők") kísérhetik a halott gyermekhez. 41 A halott-támasztás leírása realizálja, ábrázolja Jézus mondatát: „...alszik!" Semmi közvetlen utalás nincs a halálra. Mint alvó betegét, fogja meg a leány kezét és ébreszti fel. Szava is egyszerű, hétköznapi ébresztő szó: „Leányka, kelj fel! ( ταλι9α κουμ = talitha kum, vagy régebbi palesztinai imperatívusszal κουμι 115
