Dóka Zoltán: Márk evangéliuma – 2. kiadás (Hévizgyörk, 2005)

Első főrész: Jézus titkos kinyilatkoztatása (1,1-8,26) - IV. Jézus hatalommal tanít és cselekszik (3,7-6,56)

26. A csodaelbeszélések sokan gondolják vagy szeretnék (vö. Mk 8,1 lk) -, hanem a hit tapasztalata. A keresztyén hit nem a csodából születik és él, hanem az igéből, amely Isten Jézusban megjelent szeretetét hirdeti. „Mindenkinek elég annyi csoda, amennyit tapasztalt" (Niemöller). 2. A csoda nem keresztyén specialitás, hanem általános vallástörténeti jelenség. Nemcsak az ÓT-ban, hanem az újszövetségi kor zsidó és pogány irodalmában is sok csodaelbeszélést találunk, amelyek számos formai és tartalmi hasonlóságot mutatnak az evangéliumi csodaleírásokkal. Ez azt jelenti, hogy az evangéliumi csodahagyomány önmagában éppen nem fejezi ki Jézus isteni küldetésének páratlanságát, sőt inkább besorolja őt az ókori csodatevők közé. Bár aligha vonható kétségbe, hogy Jézusnak valóban voltak rendkívüli cselekedetei (főként gyógyítások), amelyeket a szemtanúk csodákként konstatáltak és híreszteltek, nyilvánvaló, hogy az újszövetségi csodahagyomány ezeken túlmegy és korabeli csodamotívumokkal gazdagítja, színezi a csodatevő Jézus képét. A csodahagyomány fejlődése már az evangéliumokon belül megfigyelhető s ez még csak fokozódik az ÚT-n kívüli őskeresztyén irodalomban. 3. Meg kell különböztetnünk a csodát, mint eseményt és mint elbeszélést. Az evangéliumokban csak ez utóbbiakkal találkozunk. A csodaelbeszélésben már nem egyszerűen a csoda ténye dominál, hanem sokkal inkább az a szemlélet, amellyel az elbeszélő a csodát kifejezi, értékeli és valamilyen irodalmi mondanivaló szolgálatába állítja. Ez a hangsúlyeltolódás szükségszerű. Hiszen a csoda tényének csak a szemtanúk számára van közvetlen jelentősége. A csodaelbeszélés viszont a csodát mint képanyagot használja egy olyan mondanivaló kifejezésére, amely már azokat is érinti, akik a csoda tényének nem voltak tanúi és részesei. Ez azt jelenti, hogy a csodaelbeszélésben eleve van egy szimbolikus szándék, amely a csoda tényét a kívül állók életére alkalmazza. így a csodaelbeszélés, mint irodalmi műfaj, egészen közel kerül a példázatokhoz. Itt is, ott is a „képanyag" értelmezése, az alkalmazás konkrét iránya a döntő, amely viszont már nem a csoda tényétől, hanem az elbeszélő teológiai koncepciójától függ (vö. pl. a tengeren járás márki és mátéi változatát: Mk 6,45-52 és Mt 14,22-33). Ilyen felismerések mozdították ki az újszövetségi kutatást arról az apologetikai holtpontról, ahol Jézus csodáinak természettudományos és vallástörténeti problematikája állt középpontban. Kitűnt, hogy e modern kérdésfeltevések nem alkalmasak az újszövetségi csodaszemlélet megközelítésére. Az ÚT-ban ui. a csodahagyománynak nincs önálló jelentősége, hanem csak „kísérő jelensége az evangéliumnak", vagyis annak a prédikációnak, „hogy Jézusban Isten szeretete jelent meg, és mint gyógyító és életet adó hatalom bizonyította meg magát" {Käsemann). Bár az evangélisták a leírt csodákat fenntartás nélkül reális történeti valóságnak tekintették, mégsem azok tényszerűségének kérdése áll náluk középpontban, hanem az a kérdés, hogy a csodák hogyan jellemzik, értelmezik a Jézusban történt isteni kinyilatkoztatást. A csoda újszövetségi feladata tehát nem az, hogy igazolja, bizonyítsa Jézus isteni küldetését — bár néhol ez 97