Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

V. INTÉS EGYSÉGRE SZOLGÁLÓ LELKÜLETBEN 2,1-18 - 3. Istennek kell engedelmeskednetek! (2,12 — 18)

épülete vagytok" —mondja az apostol a korinthusi gyülekezetnek (1 Kor 3,9). Λ gyülekezet azért kívánatos hely, mert az nemcsak gyarló emberi próbálkozások színtere, hanem Isten munkaterülete is. Amikor az apostol, mint „Isten munkatársa" (1 Kor 3,9;) emlékezetünkbe idézve Krisztus életútját arra inti a gyülekezetet, hogy ugyanarra törekedjenek, akkor maga Isten dolgozik közöttük. Ahol pedig Isten van jelen és munkálkodik, ott nincs helye a könnyelműségnek és ellenkezésnek. Az egyetlen lehetséges magatartás Isten jelenlétében, nemcsak az Ótestamentumban, hanem mindenütt: a „félelem és remegés". Azt mondhatnánk erre, hogy az Újtestamentum népe Istennek már nem a félelmetes hanem az atyai arcát ismerte meg. „Mi — írja Pál 2 Kor 3,18-ban — Mózessel ellentétben fedetlen arccal tükrözzük vissza az Ür dicsőségét." Mert „Isten az ő dicsőségének ismeretét Krisztus arcán világította meg." (2 Kor 4,6) Valóban a Krisztusban kegyelmesen felénk forduló Isten elé a bizalom nyíltságával állhatunk. Isten azonban Isten marad akkor is, ha jóakarattal van irányunkban. Sőt, Isten teljesebb ismerete még nagyobb megrendülést jelent annak, aki hite által fel tudja fogni. Kegyelme nem „olcsó kegyelem" (Bonhoeffer). Hátterében a legnagyobb áldozatra is kész szeretet rejtőzik. Az igazságos Isten előtt is „félelemmel és remegéssel" kell meghajolnunk, de mennyivel nagyobb merészség a kegyelmes Istent elutasítani! A filippi keresztyének nyilván szerették Krisztust, de velük is megtörténhetett az, ami sok keresztyénnel megesik, hogy a Krisztus szeretetére olvadó rajongással válaszoltak engedelmesség helyett. A jól értett evangélium azonban csak jokozza az üdvösségünkért, a gyülekezet egészséges, szolgáló életéért végzett munkánk komolyságát. így következik, a dolgok Istentől megszabott rendje szerint, a cselekvő Isten jelenlétéből az engedelmes cselekvés. Egy kérdés mégis megválaszolatlanul maradt. Végül is, ki végzi az üdvösség munkáját? Isten vagy mi? Ügy látszik, ez az ellentmondás feloldhatatlan. Vagy ha feloldjuk tévedésbe esünk. Talán mindent Isten végez, s nekünk tehetetlenül várnunk kell, hogy munkához fogjon? Talán mindent nekünk kell tennünk, és meg kell kísérelnünk a lehetetlent is? Vagy egymás kezére kell dolgoznunk talán annak az elvnek alapján, hogy „segíts magadon, az Isten is megsegít"? Esetleg megoszlik a feladat úgy, hogy Isten adja az alapot, és nekünk kell rá építenünk? Nem! A kvietizmus, a pelagianizmus, a sziinergizmus egyaránt tévelygés, és meggátolja Isten üdvösséges munkáját közöttünk. 112