Cserháti Sándor: Pál apostolnak a galáciabeliekhez írt levele (Budapest, 1982)

II. NINCS MAS EVANGÉLIUM! (1,6—10)

niük — mondja Pál —, hogy ments Isten! — esetleg még reá vagy munkatársaira sem volna szabad hallgatniuk, ha mondanivalójuk nem igazodik az általuk már korábban hirdetett evangéliumhoz. Hitüket nem köthetik emberhez, még lelki szülőatyjukhoz sem, csak egyedül az evangéliumhoz. Ezen a ponton lesz nyilvánvalóvá, hogy helytelen dolog Pál evangéliumáról beszélni. Nem mintha ő egy percig is kételkedne a maga igazában. De azért harcol érte az utolsó lehelletéig mert tudja: a rábízott evangélium Istentől ered. S ha olykor ezt az evangéliumot sajátjának is nevezi (Rm 2,16; 16,25) ezt csak abban a tudatban engedi meg magának, hogy ami az övé, egyúttal az Istené is. De nem adhat hitelt a keresztyén ember még mennyből jövő angyal szavának sem, ha az nem egyezik a Krisztus evangéliumával. Pál nem stilisztikai fogásként említi a túlvilági beavatkozás lehetőségét, mintha egy képtelen feltételezéssel akarná rávenni olvasóit: senkire se hallgassatok! ö valóban számít túlvilági közvetítő lényekkel (Rm 8,38; lKor 11,10 stb.). De számol az ember fogékonyságával is ilyen jelenések iránt, és főleg számol szent révületben fogant, nem emberi logikához igazodó kinyilatkoztatásokkal (lKor 13,1). Leginkább pedig azzal, hogy az újszerű tanítások apostolai minden időben szívesen hivatkoznak mennyei jelenésekre, látomásokra. Senkinek sem szabad az ilyesmitől megilletődnie, hanem az effajta dolgokat az evangélium mértékével kell megvizsgálnia. „Nem tudjátok-e, hogy angyalok felett is ítélünk?" — kérdezi Pál a korinthusiaktól (lKor 6,3). Bárki is az, aki az egyetlen evangélium helyébe más evangéliumot akar csempészni — legyen átkozott, mondja ki Pál a súlyos ítéletet. Essék ki az ilyen az Isten kegyelméből, és kerüljön megsemmisítő haragja alá. Bár átkából az Ótestamentum szigorú lehelete csap felénk, ne higgyük, hogy Pál elfeledkezett a krisztusi szeretet parancsáról. Olyanokat helyez itt átok alá, akik nemcsak a maguk bőrét viszik vásárra, hanem másokat is megfosztanak Krisztus újjáteremtő szeretetétől. Egyébként se nevez meg név szerint senkit. Tehát nem a középkori egyházban kialakult gyakorlat szerint cselekszik. Így mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy megteszi-e a kockázatos lépést az átok földjére, vagy sem. A jól hirdetett evangélium mindig is döntés elé állítja az embert. Vagy azt mondja az ige hallgatója: „anathema Iészousz", azaz nincs közöm Jézushoz, pusztítsa el őt az Isten, mert nem tő42