Balikó Zoltán: Az efezusi levél (Budapest, 1985)

4. Elhivatáshoz méltó élet 4,1—6,20

a) Reális önismeret indokán. Már Clairvauxi Bernát a XII. században úgy beszélt az alázatról, mint az emberek érdemtelenségi tudatáról. A legtöbb ember heroizálja önmagát, „énközpontú". A keresztyén ember önmaga szigorú kritikusa, ismeri erőtlenségét és alkalmatlanságát, távol áll tőle minden „kauchézisz", gőg, öndicsekedés. b) Mivel a keresztyén ember Jézus életébe ágyazódik bele, mindent az Ö világosságában szemlél és értékel. Mivel tudja, hogy Isten tökéletes, a keresztyén ember sohasem elégedhet meg a második vagy harmadik legjobb magatartással. A mérce maximális. Ez alatt csak alázatosan állhatunk meg. Ha mindent meg is tettünk, alázatosan valljuk, hogy csak azt tettük, ami kötelességünk volt, de Isten előtt üres ^ a kezünk és üres a szívünk. Maradéktalanul mindig kegyelmére szorulunk. c) Mivel éppen a keresztyén ember tudja, hogy Isten teremtménye, ezért tudja, hogy mindig mindenben megajándékozott, semmije sincsen, amit adhatna Istennek. Teremtője előtt a teremtmény alázatosan állhat meg csupán. 2. A második etikai érték a szelídség, görögül ,,praotész". Gyökszó: praüsz. Aristoteles gyakran emlegette, mint a túlhamari harag és a szenvtelenség közti magatartást. De alkalmazták az ókorban szelídített állatokra is, amelyek képessé váltak ösztöneik és szenvedélyeik megfékezésére. Keresztyén értelemben az a szelíd, aki csak a kellő időben és kellő határig haragszik, de egyre inkább átengedi magát Ura vezetésének, mint aki önmagának meghalt és mindig újra meghal. 3. A harmadik a türelem (makrothümia). Egyfelől azokat jelöli, akik nem torpannak meg félúton, akadályok előtt, hanem szívósan kitartanak s ezért aratják munkájuk gyümölcsét. Pl. a római nép. Hiába vesztettek gyakran csatát, nem jutott eszükbe a békéért való könyörgés, mert nem adták fel harcukat s végül ők lettek a győztesek. Jelenti azonban ez a kifejezés az emberekkel való bánásmód nagy szí vűségét. Chrysostomus szerint annyi, mint adott esetben le116